Engedd, hogy ez a tematikus ünnepi kötet elkalauzoljon a december titkaihoz, a csendes készülődéshez és a fáradt ünnepi sóhajokhoz.
MEGVESZEM- Kultúr
- Cinematrix
- tévé
- sorozat
- horror
- első évad
- pilot
- duffer tesók
- stranger things
- esküvő
- ajánló
- tv
- kritika
Alig ért véget, máris egy új, felkavaró néznivalóval tértek vissza a Stranger Things készítői
A Nagyon rossz előérzetem van, a Netflix március 26-án bemutatott sorozata úgy ömleszti a nézőjére a felkavaró horrorjeleneteket, hogy nem csodálkoznék azon se, ha valaki az első öt perc után lelövi az egészet, mondván, mi ez a katyvasz. Pedig megéri esélyt adni ennek a próbálkozásnak, még mindig ez az a műfaj, amibe jóformán bármi belefér, nincsenek határok, amiket nem illik átlépni. A showrunner, a korábban az ugyancsak végtelenül furcsa Brand New Cherry Flavort forgatókönyvíróként jegyző, de a Guillermo del Toro-féle Cabinet of Curiosities című horror antológián is közreműködő Haley Z. Boston pedig beleadott apait-anyait, hogy megüljék a gyomrunkat a látottak, de úgy rendesen.
Aztán executive producerként ott vannak még a sorozat mögött a Duffer tesók is, ami miatt úgy őszintén aggódtam, főleg a Stranger Things AI-szagú utolsó évada után. Pedig nem kellett volna, úgy tűnik, a bukott renoméjú fivérek átengedték Bostonnak a kormányt.
A történet középpontjában Rachel (Camila Morrone) áll, aki majdnem elalszik a volánnál, erre fiúja, Nicky (Adam DiMarco) egy különösen beteg, helyi sorozatgyilkosról szóló true crime sztorival kezdi szegény lányt nyomasztani, hogy ébren tartsa őt: egy őrültről, aki Barbie baba cipőket hagy maga után minden alkalommal, miután valakinek elnyisszantotta a nyakát. Már ennyiből látszik, hogy a Nagyon rossz előérzetem van nem lesz az a kifejezetten szívderítő néznivaló, de ahogy haladunk előre, úgy jönnek az egyre darkosabb elemek. Például Nicky családja, aki komplett őrültekből áll, és ha a riasztó előjelekből ennyi nem lenne elég, akkor akad itt kibelezett rókaholttest, egy autóban magára hagyott kisbaba, és egy ráadás rémmese, ami simán ráhozza a frászt a felnőttekre is, nem csupán a gyerekekre. Azzal, hogy egy kicsit túl megfoghatóan, túl valóságosan hangzik, mintha tényleg látta volna az azt elmesélő karakter.
Szerencsére a főszereplő, Camila Morrone már az elejétől a hátán viszi ezt a Twin Peaksre hajazó agybajt, bár mondjuk meg kell feszülnie néha, mert az írók mintha az első brainstorming után mindent leforgattak volna, az összes ötletüket felhasználva, válogatás nélkül. Szóval a pilot hatalmas katyvasz, még ha helyenként rá is hozza a frászt az emberre. Morrone-nak úgy nagyjából 30 percig kell tartania a frontot, onnantól köszönt be ebben a Netflix-sorozatban a tényleges, központi téboly. Kitömött kutyákkal és eszementre festett családi portréval körítve, s köszönhetően annak, hogy a zavarodott családanyát Jennifer Jason Leigh kellően szétesetten játssza, és ugyancsak kiemelésre érdemesen hátborzongató, amit Gus Birney a vőlegény lánytesója, Portia szerepében előad.
Utoljára egy videójátékban, a Resident Evil 7-ben láttam hasonló családi tébolyt, ahol a titokzatos kórtól megfertőzött Baker család igyekezett kinyiffantani egy Ethan nevű fiatalembert, aki három éve eltűnt barátnőjét kereste egy ódon vidéki házban. Itt is valami hasonló a körítés, csakhogy Rachel önszántából megy, kíváncsi leszek, mennyi ideig tart majd, hogy visítva meneküljön. Az első részben látott flashforward szerint jó sokáig, mert abban mindenhol vér folyik, ő meg lesokkolva áll a menyasszonyi ruhájában.
Úgy nagyjából a második epizódra válik egyértelműbbé, hogy mi is itt igazán a készítői szándék. Haley Z. Boston arról próbál előadni nekünk egy horrorisztikus tanmesét, hogy a férj-feleség státusz hogy ki tud fordítani magából valakit. És egyáltalán, mennyire ijesztő, ahogy a vőlegény és a menyasszony eljutnak végül a házasságig. Főleg ennél a famíliánál, ahol az esküvői ruhapróbán a női karakterek nagy ollókkal, régi eljegyzési gyűrűkkel és őrült tekintetekkel felszerelkezve próbálják a saját képükre szabni szerencsétlen leányzót. Aki minden intő jel ellenére se csinál egy hátraarcot, hogy meneküljön a francba. Szép nő pedig Camila Morrone, biztosan találna olyat, aki nem hoz ennyire flepnis rokonságot magával.
A fényképezés még Netflix-mércével is borzalmas, el nem tudom képzelni, hogy ha aki tévén nézi, az az indokolatlanul sok, sötéten fényképezett jelenetből ki tud hámozni bármit. Értem én, hogy a nyomasztás a cél, de alapból a karakterek, a sztori megteszik, amit kell, és bár vannak bőven üresjáratok, öncélú ijesztgetések, amelyek majdnem trash-be tolják a végeredményt, még sincs szükség az efféle olcsó húzásokra. A Trónok harca óta lett ekkora divat, és a streaming-ipar egy kicsit túl lelkesen vetette bele magát ebbe a „minden sötét, még a fény se pislákol az alagút végén” vonulatba, ami nagy kár szerintem. Vissza kéne valahogy hozni a színeket a sorozatokba, mert a nézhetőségnek nagyon sokat árt ez.
A horog, amit a készítők ezzel a sorozattal a szánkba akasztanak, azért működik. Engem legalábbis húzott magával a többé-kevésbé jó írás, és hogy mégis mi lesz Rachellel, és milyen további borzalmakat zúdítanak a főszereplő nyakába. De tényleg csak a fura horrorok rajongóinak tudom ajánlani a Netflix újdonságát, mindenki más kerülje. Főleg evés közben ne tessék nézni, mert teli van undorítóbbnál undorítóbb, gyomorforgató jelenetekkel.
7/10
A Nagyon rossz előérzetem van szinkronnal és magyar felirattal nézhető már a Netflixen.
Rovataink a Facebookon
Facts Only
*Nagyon rossz előérzetem van* (*The Perfect Couple*) is a Netflix horror series released on March 26, 2024.
The series is created by Haley Z. Boston, who previously worked on *Brand New Cherry Flavor* and *Guillermo del Toro’s Cabinet of Curiosities*.
The Duffer brothers (*Stranger Things*) serve as executive producers.
The protagonist is Rachel, played by Camila Morrone, who is drawn into a true crime story about a serial killer leaving Barbie shoe clues.
The series features extreme horror elements, including a disemboweled fox, an abandoned baby in a car, and a terrifying wedding preparation scene.
Jennifer Jason Leigh plays the unhinged mother-in-law, and Gus Birney portrays the sinister sister of the groom.
The cinematography is criticized for being excessively dark, making some scenes difficult to follow.
The narrative explores themes of marital anxiety and the horrors of familial expectations.
The series is available on Netflix with Hungarian dubbing and subtitles.
The review scores the series 7/10, recommending it only for dedicated horror fans.
Executive Summary
Full Take
This review of *Nagyon rossz előérzetem van* presents a classic case of horror as a vehicle for psychological and social critique, wrapped in visceral, often gratuitous imagery. The strongest version of this narrative is its unflinching exploration of marital and familial dread—how societal expectations of partnership can curdle into something monstrous. The series leverages grotesque symbolism (Barbie shoes, mutilated animals) to amplify its themes, and the performances, particularly Morrone’s and Leigh’s, ground the absurdity in genuine unease. Credit is due for avoiding the pitfalls of the Duffer brothers’ recent work (*Stranger Things*’ AI-tinged finale) by ceding creative control to Boston, whose vision, while uneven, is undeniably bold.
Yet the analysis also reveals patterns of emotional exploitation (ARC-0012 Fear Appeals) and potential distortion (ARC-0024 Ambiguity). The review acknowledges the series’ reliance on shock value—"undorítóbbnál undorítóbb" (more disgusting than disgusting) scenes—that risks alienating viewers beyond its niche audience. The critique of the cinematography’s excessive darkness hints at a broader industry trend (ARC-0041 False Framing: "everything must be bleak"), where atmosphere substitutes for substance. The reviewer’s admission that the pilot is a "hatalmas katyvasz" (huge mess) but still compelling suggests a tension between artistic ambition and execution.
Root cause: The narrative thrives on the paradox of horror as both escapism and confrontation. It assumes that audiences crave transgression, even at the cost of coherence, and that familial institutions are inherently corruptible. This echoes historical patterns of horror as social commentary, from *Rosemary’s Baby* to *Hereditary*, where domestic spaces become sites of terror. The implications for human agency are stark—Rachel’s passivity in the face of obvious danger mirrors real-world pressures to conform to relational scripts, even when they’re toxic.
Bridge questions: If horror is meant to expose societal fears, what does this series’ fixation on wedding rituals reveal about modern anxieties around commitment? Could the excessive gore be a distraction from weaker character development, or is it integral to the critique? What would this story look like if it trusted subtlety over shock?
Counterstrike scan: A bad actor pushing this narrative might weaponize its grotesque imagery to desensitize audiences or normalize familial dysfunction as "entertainment." However, the review’s balanced critique—acknowledging both the series’ merits and flaws—doesn’t align with a coordinated influence campaign. The content remains a messy but sincere attempt at horror storytelling, not propaganda.