"... és a felelősségtől való rettegés" : $b "A kontárság kultuszának" folytatása

KULTURA ÉS TUDOMÁNY

«… ÉS A FELELŐSSÉGTŐL VALÓ RETTEGÉS»

(«… ET L’HORREUR DES RESPONSABILITÉS»)

«A KONTÁRSÁG KULTUSZÁNAK» FOLYTATÁSA

(SUITE AU «CULTE DE L’INCOMPÉTENCE»)

IRTA FAGUET EMIL

FORDITOTTA Dr SZÁNTHÓ GYULA

BUDAPEST, 1922

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

«… ÉS A FELELŐSSÉGTŐL VALÓ RETTEGÉS»

(«… ET L’HORREUR DES RESPONSABILITÉS»)

A KONTÁRSÁG KULTUSZÁNAK» FOLYTATÁSA

(SUITE AU «CULTE DE L’INCOMPÉTENCE»)

IRTA

FAGUET EMIL

FORDITOTTA ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE

Dr SZÁNTHÓ GYULA

BUDAPEST, 1922

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

KIADÁSA

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

Mi akar lenni mindenki? Felelőtlen. Ez a franciák története éppen egy
század óta és ez lesz a történetük végnélkül, ha csak ez a könyv meg nem
javítja őket, amire számítok, de nem nagyon. Felelőtlenek akarnak lenni.
Ezen célzattal valósítják meg jogi eszméiket. Ezen szempont szerint
rendezik be és gyakorolják összes foglalkozásaikat; ezen elv által
vezérelt társadalmi életet élnek.




I.  JOGI ESZMÉK ÉS SZABÁLYOK.

Azon uralomnak, amely 1789-et követte, összes jogi rendszereit és
szabályait azon általános eszme vezérelte, hogy aki ítélkezik,
felelőtlen legyen és semmi szemrehányás se érhesse. Valóban: 1-ször is a
bíró egyáltalában nem a méltányosság, de a törvény szerint ítélkezik;
másként mondva, ő nem bíró, de írnok; olyan ember, aki egy eset
alkalmából törvényt lát, amely már eleve gondoskodott ezen esetről és
amely arra alkalmazható; olyan ember, aki valamely esetet a törvényhez
alkalmaz, olyan aki kijelenti, hogy a törvény határozottan alkalmazható
ezen esetre, «fedi» ezen esetet – miként a németek mondanák – aki ennek
folytán ítéletet hoz.

Következésképpen teljesen felelőtlen; a törvény és nem ő hozza az
ítéletet; az ítélet a törvényből ered – hogy így mondjuk – automatikus
módon. Kit vádolhat ezért a sértett? A bírót bizonyára nem; a törvényt
annyira, amennyire akarja; a bíró ellen fordulni lehetetlen; a bíró
szigorúan felelőtlen. Talán jobban szeretnétek – mondhatnák erre – hogy
a bíró a méltányosság alapján önkényesen ítélkezzék. No, szép lenne!
Egyáltalában nem tudjátok, hogy a szavoyard-ok, újra egyesülvén a
francia birodalommal, azt kérték első kegyképpen Franciaország
királyától, hogy ezentúl ne ítéljenek felettük a méltányosság, hanem
törvény alapján, legyen az akármilyen s nagyon meg lesznek elégedve,
feltéve, hogy az ítélet alapja nem a mindig teljesen méltánytalan
méltányosság lesz. Vajjon inkább lennétek-e Magnaud elnök tanítványai,
aki körülbelül 1890-től 1900-ig igen hírhedtté vált, sőt még
fanatikusokat is szerzett doktrinája és a törvény ellen való ítélkezési
szabálya által s azáltal, hogy mindannyiszor helyettesítette a bíróval a
törvényt, valahányszor a bíró, vagyis ő a törvényt rossznak ítélte? Vagy
ellentétben vagytok-e Montesquieu következő alapelveivel: «Minél inkább
közeledik a kormányzat a köztársasághoz, annál inkább határozottabbá
lesz az ítélkezés módja. A lace dæmon köztársaságnak az volt egyik
hibája, hogy az ephorok önkényesen ítélkeztek, bár voltak őket irányító
törvények; Rómában az első konzulok úgy ítélkeztek, mint az ephorok;
ámde észrevették ennek a helytelenségét és határozott törvényeket
hoztak. A despotikus államokban egyáltalában nincs törvény; a bíró
magamagának a szabálya. A monarchikus államokban van törvény és ahol az
határozott, a bíró követi azt, ahol pedig nem határozott, felkeresi
annak szellemét. A köztársasági kormányzatoknál olyan természetű az
alkotmány, hogy a bírók a törvény betűit követik. Egyáltalában nincs
olyan polgár, aki ellen _valamely törvény magyarázható volna_, midőn
javairól, becsületéről vagy életéről van szó.»

Semmiképpen sem gondolok arra vagy óhajtom azt, hogy a bíró méltányosság
alapján ítélkezzék és nagyon jónak találom, ha határozott törvény
szerint ítélkezik. Csupán megjegyzem, hogy minden dolognak megvan a maga
rossz oldala és ha a törvény szövege szerint való ítélkezésnek páratlan
előnyei vannak, és egyedül jó ha a szóhoz ragaszkodom, a törvény szövege
szerint való ítélkezésnek is megvan az a hátránya, hogy az összes
erkölcsi felelősségtől megfosztja a bírákat. Lehetővé teszi nekik azt,
hogy megértsék vagy meg ne értsék a törvényt, hogy vagy jól alkalmazzák
vagy ne alkalmazzák jól a törvényt arra az esetre, a mely szóban
forgott, vagy azt az esetet, amely szóban forgott a törvényhez, vagy
hogy ne vegyék kellőképpen figyelembe a formákat; ámde csak ezeket
engedi meg nekik. Egyszóval az értelmi felelősséget hagyja meg számukra;
minden erkölcsi felelősségtől megfosztja őket és ez talán akadálya egy
nagy jónak, ami jó nagy hátrány.

A régi uralom alatt a törvények annyira komplikáltak és annyira
zűrzavarosak voltak, hogy a bíráknak teljesen a törvényre támaszkodva s
maguknak azzal hízelegve, hogy csupán a törvényekre támaszkodnak, miként
Montesquieu mondotta: «nem volt csupán csak szemük» s akik nagyon
bőségesen ítélkeztek a méltányosság szerint. Ebből az következett, hogy
igen nagy volt az erkölcsi felelősségük. Olyanok voltak, amilyenek még
az angol bírák. Az angol törvény nem egyéb jogtudománynál, precedensek
gyüjteményénél. Ezen egymással ellentétben álló precedensek körében –
miként elgondolható – az angol bíró előtt felette tágas szabad tér
nyílik a magyarázásra, _elméletek és tantételek felállítására_ és
befolyásolva a precedensek által, de mégis szabadon mozogva anélkül,
hogy bármi indokból szolgaivá lenne: azt a törvényt, amelyet elődei az
általuk hátrahagyott precedensek által alkottak, törvényszerűleg
forgalomba hozza az általa szerkesztett ítélet által, amelyet ismét mint
precedenst ő hagy maga után hátra. Alapjában véve az angol bírák
törvényhozók voltak s minthogy azok voltak, bár részlegesen, de elég
nagy mértékben, a mostani angol bíró is ilyen igyekszik lenni.

Eléggé hasonlít a római prætorhoz, jóllehet egyáltalán nem gondolok
arra, hogy azonosítsam vele. A római prætor nem csupán olyan ember volt,
aki jogot szolgáltatott, hanem olyan, aki jogot alkotott. Elfoglalva
tisztségét, egy fajtáját a törvényhozói manifesztumnak tette közzé,
_edictum praetoris_, melyben kijelentette azon általános jogelveket,
amelyeket követni szándékozott. Ekként fokozatosan _egy egész
jogrendszert_, t. i. a _praetori jogot_ alkották meg, amelyet Rómában
Augustus idejéig és a következő idő alatt Papinianusig sokkal inkább
tanultak, mint a törvényhozók törvényeit és amely egész biztosan azon
igazi jog volt, amelyből későbben az összes kodifikált római jog
kiindult.

Nem szükséges mondanom, hogy az ekként alkotott jog a leginkább élő jog,
az az élő jog, melyet lassankint az esetek és az emberi ész alkottak,
alkalmazkodva az esetekhez, megvilágosítva a megelőző analóg esetek
által, nem származván valamely törvényhozó igen gyakran nagyon
_apriorisztikus_ ilyen vagy olyan ideájából.

Annyi bizonyos, hogy a római prætorok törvényhozó-bírák voltak, olyan
bírák, akik jogot szolgáltattak és jogot alkottak, akikkel nem lehet az
angol bírákat egyenlősíteni.

Az ilyen bírákat rendkívül nagy felelősség terheli s ők érzik is a
rendkívüli nagy felelősséget s az igazságszolgáltatás kötelessége és a
bírói méltóság körében magának ezen felelősségnek állandó érzülete által
tartatnak fenn. Érzik, hogy méltányosság alapján ítélkeznek, melyet egy
igen széleskörű, messzeterjedő, igen tiszteletreméltó, igen jelentős
jogtudomány ismerete világít meg, amelyet ismerniök kell s amelyet
tényleg ismernek is, amelytől tanácsot kérnek, amelyet fontolóra vesznek
és tiszteletben tartanak; azonban érzik, hogy jelentős részük van a
méltányosságban is, vagyis az igazságban, azon igazságban, amely hozzá
fog járulni ahhoz, hogy a nekik kedves ország számára jogot alkosson és
kétféleképpen hagyománykövetők és ennek így is kell lennie s annak terhe
alatt ilyenek, hogy máskülönben csak félig volnának hagyománykövetők;
hagyománykövetők visszafelé mindazon hagyomány folytán, amely hozzájuk
jutott és tradicionisták előre és a jövő számára az általuk megalapított
hagyomány folytán.

Igenis, mind ennek nagyon erősen ki kell fejlesztenie és meg kell
erősítenie bennük a felelősség mélységes érzetét.

Ilyenek voltak a római prætorok, ilyenek az angol bírák, ilyenek a
francia régi uralom birái.

Még ma is ezt mondta nekem egy igen kiváló bíró:

A törvények oly számosak, egymással annyira ellentmondásban levők és
dacára látható szigorúságuknak, olyannyira hajlíthatók, hogy mindig
ítélkezhetünk a méltányosság alapján.

– És így tesznek?

– Soha, mert a méltányosság alapján ítélkezve, felelősséget vesz magára
az ember, amit senki sem akar tenni.

– Helyes!

– Talán.

A felelősségtől való ezen irtózást jól látjuk Beccaria híres tételében.
A törvény szavain nyugvó ítélet mellett foglal ebben állást, olyan bíró
mellett, aki az ítélete alá bocsátott ténynek és a törvény szövegének,
amelyre hivatkozik, egyszerű összefoglalása mellett ítélkezik és olyan
bíró mellett, akinek «csak szemei vannak «. Jó, bizonyos; nem mondok
ellent. De nézzük csak, hogy mennyire fél _a törvény szelleme szerint
való ítélkezéstől_ és hogy mindenekfelett miért fél attól: «Semmi sem
veszélyesebb, mint ezen általánosan elterjedt alapelv: «tanácsot kell
kérni a törvény szellemétől»; ezen elv elfogadása annyi, mint az összes
gátak lerombolása és a törvényeknek a vélemények áradatába való dobása.
Minden ember a maga módja szerint formál nézetet: valamely törvény
_szelleme_ tehát a bíró jó vagy rossz logikájának, a dolog könnyű vagy
nehéz megemésztésének, a vádlott gyengeségének, a bíró szenvedélyei
hevességének, a sértettel való viszonylatainak, végül mindazon apró
okoknak eredménye, amelyek megváltoztatják a jelenségeket és eltorzítják
az ember tárgyilagosságát. Elfogadva ezen elvet, látnánk a polgár
felfogásának megváltoztatását, midőn egyik bíróságtól a másik elé járul,
a szerencsétlenek élete pedig bírájuk helytelen okoskodása vagy rossz
kedélyállapota könyörületétől függne. Azt látnánk, hogy ugyanazon
bűntényeket, ugyanazon törvényszékek, különböző időben különbözőképpen
bocsátják meg, mert ahelyett, hogy meghallgatnák a törvények állandó és
megváltoztathatlan szavát, átengedik magukat az önkényes magyarázatok
csalfa állhatatlanságának». Mi sem jogosabb és ismétlem, hogy előnyt
adok a törvény passziv alkalmazásának, a méltányosságon nyugvó ítélet,
_sőt_ még a törvény szelleme szerint hozott ítélet felett is. De még azt
is jól figyeljük meg, hogy mitől fél Beccaria: _a bírónak a perben való
intervenciójától_. Azt akarja, hogy a bíró ne legyen más, mint
lajstromozó gép, de ne legyen okoskodó ember, ne legyen olyan, aki
emészt, akinek szenvedélyei vannak, aki barátkozik, aki véleményt
változtat; jó, rendben van; és ne legyen olyan sem, aki megérzi az
árnyalatokat, amelyek egyik és a másik bűntény között vannak, s amelyek
a törvény szövege szerint azonosak, de nem egészen azonosak az igazság
szempontjából; s hogy ne mérlegelje azon kisebb-nagyobb veszedelmeket,
melyek a társadalmat veszélyeztetik és ne legyen egyéb, mint valamely
esetre vonatkozó törvényszöveghez gépiesen alkalmazkodó ember.

Miért? A vádlott érdekében, feleli Beccaria mondása. Lehetséges, de még
inkább a bíró érdekében, aki ekként fel van szabadítva és meg van
könnyítve az ítélkezés nagy terhétől. Mit akarnak? Felelőtlenek akarnak
lenni.

Csatoljuk ehhez még azt is, amiről észreveszi az olvasó, hogy ismétlésbe
esem, de amiről azt vélem, hogy soha sem ismételhetem eléggé azt, vajjon
hogyan rendeltetnek ki Franciaországban a bírák? a fejedelem által. Ki
fizeti őket? a fejedelem. Ki intézi el kedvezőleg az előmenetelt vagy ki
hagyja örökre őket a legalsóbb állásokban? a fejedelem. Tehát «a
fejedelem ténye», vagyis a kormány akarata uralkodik felettük, ők pedig
a kormány akarata szerint ítélkeznek, kivéve azon ügyeket, ahol a
kormány nincs érdekelve és csupán egy szó használatos Franciaországban:
a kormány ítélkezik felettünk.

Nem így volt a régi uralom alatt, minthogy a bírák tulajdonosai voltak
hivatalaiknak, következésképpen függetlenek, mert nehezen van más
eszköze annak, hogy a bíró független legyen, mint az, hogy tulajdonosa
legyen hivatalának. A hivatalok megvásárolhatósága volt a bíróság
függetlensége. Tudjuk, hogy Montesquieu miként védelmezte ezt és miként
támadta meg Voltaire Montesquieut e pontra nézve. Montesquieu ezt
mondta: «A hivatalok elárúsíthatósága jó a monarchikus államokban, mert
mintegy családi mesterséggé teszi azt, amit nem akartak elvállalni az
erény alapján…»

Voltaire ezt írja: «Az igazságszolgáltatás isteni hivatása, az emberek
vagyonáról és életéről való rendelkezés családi mesterség legyen!»

Amire ezt válaszolom: nem ez a legfőbb indoka Montesquieu véleményének,
de ezen indok távol áll attól, hogy lebecsülhető és vállvonogatással
elintézhető legyen. Itt egész egyszerűen arisztokratikus eszmével állunk
szemben, amelyre nézve Voltaire a nyakas despotista, soha sem értett meg
semmit. Montesquieu ezt akarja mondani: az elárúsíthatóság ítélőbírói
hivatalt ad egy családnak; ime, az atyáról fiúra átszálló bíróság. Az
egész arisztokrácia ezen nyugszik. A római szenátoroknál, a velencei
szenátoroknál azon isteni hivatás, hogy őrködjenek az állam érdekei
felett, családi mesterség és ez határozottan azért van így, mert jól van
betöltve. Nem csudálkoztok azon, hogy az isteni foglalkozás, mely
szerint a csatamezőn kettévágja valaki az embert, családi mesterség?
Mégis ez nem más dolog a francia nemesség körében és elég ragyogó módon
van betöltve. Itt nincs más dolog és mindez benne foglaltatik
Montesquieu beszédében, ami a világon a legtermészetesebb az előtt a
valaki előtt, aki tudja, hogy mi az arisztokrácia.

«Ezen megvásárolhatóság az állami néposztályokat sokkal állandóbbakká
teszi – folytatja Montesquieu, – Suidas nagyon helyesen mondja, hogy
Anastasius a császárságból az arisztokráciának egy faját alkotta meg,
eladván az összes bírói hivatalokat.» Voltaire nem emeli ki ezen sorokat
határozottan azért, mert ezek Montesquieu összes gondolatait
tartalmazzák és ezen gondolatokban az foglaltatik, amibe Voltaire nem
képes belehelyezkedni.

Állami rendek az ő számára nem léteznek és nem szabad létezniök, nem
szabad itt lenni, csak abszolut hatalmú királynak és egyenlő
alattvalóknak. Következésképpen mellőzi mondani, hogy az, ami állami
rendet kreált s ami az abszolutizmus képzelgéseinek féke, Montesquieu
szerint jó dolog, Voltaire szerint pedig gyűlöletes dolog és miután
Voltaire nem hozza fel ezen jelentős szöveget, ez kétségtelenül azért
történik, mert így szól magában: «Helyes. Ez a Montesquieu
arisztokratikus vesszőparipája; nem is szükséges erre figyelmet
fordítani. Gyerünk tovább.»

És sokkal könnyebb volt azt mellőzni, mint magát a kérdés alapját
vitatni, amely fennforog, t. i. hogy jó-e vagy rossz az arisztokratikus
uralom.

Montesquieu annak beismerésével folytatja, hogy Platon nem képes
elviselni a hivatalok ezen elárúsíthatását, azt állítván, hogy ez annyi
volna, mintha valakinek a hajójában kormányossá tennék a leggazdagabbat;
de megjegyzi, hogy Platon a köztársaság polgáráról és ő, Montesquieu, a
monarchia alattvalójáról beszél. «Tehát midőn a monarchiában a hivatalok
nem adatnak el nyilvános szabály folytán, mégis az udvaroncok
szegénysége és kapzsisága fogja azokat elárúsítani s a véletlen fogja
szolgáltatni a jobb választásokat és nem a fejedelem.»

Montesquieu itt helyes úton jár: választani kell a hivatalok
megvásárolhatósága és a bírák megvásárolhatósága közt. Ha a bíró
tulajdonosa hivatalának, nem vásárolható meg többé; ha a hivatalt adták
neki, megvásárolható lesz. Először is, hogy megszerezze azt, gyakran
lesz kényszerítve annak megvételére, nem a tulajdonostól, minthogy ilyen
nem lesz, hanem a minisztertől, aki azzal rendelkezik, vagy azon
emberektől, akik a miniszterre befolyással bírnak; azután hogy megtartsa
ezen hivatalt, vagy hogy egy fokkal szebbet és jövedelmezőbbet szerezzen
magának, mindig rendelkezésére fog állani azoknak, akik neki a hivatalt
adták és isteni mestersége a szolga mestersége lesz. Választani kell a
hivatalok vásárolhatósága és a bíróságok megvásárolhatósága (vagy ami
ugyanaz a dolog: szolgasága) között.

Voltaire, úgylátszik, nagyon kitérően felel, miként ezt mindig teszi is,
mivel a kérdés magvát szem elől téveszti, vagy mivel az abba való
elmélyedés meg nem felel könnyed természetének. «Miért legyen
Franciaország az egyedüli monarchia az egész világon, amely be legyen
szennyezve az állam törvényeibe átment ezen szégyene által a hivatalok
megvásárolhatóságának? Miért nem hozták be korábban, mint tizenegy száz
év múlva ezen rendkívüli visszaélést? Elég jól tudjuk, hogy ezt a
szörnyszülöttet egy király szegénysége és pazarlása szűlte és némely
polgár hiúsága, akiknek atyjuk pénzt halmozott össze. Mindig ostromolták
ezen visszaélést tehetetlen lármával, minthogy pótolni kellett volna a
hivatalok vételárát. Ezerszer többet ért volna eladni az összes zárdák
kincseit és az összes templomok ezüstneműit – mondja egy bölcs jogtudós
– _mint eladni az igazságszolgáltatást_. Midőn első Ferenc elvette szent
Márton ezüst sisakrostélyát, senkivel szemben sem követett el
igaztalanságot; szent Márton egyáltalában nem panaszkodott, igen jól
nélkülözte sisakrostélyát. De nyilvánosan eladni a bírói állást és
megesketni a bírót, hogy ő azt nem vásárolta, ez szentségtörő ostobaság
volt, egyike divatos szokásainknak! Mellőzve a rossz tréfákat, ezen
szövegben csupán ez foglaltatik: az igazságszolgáltatás elárúsítása
szörnyűség. Tehát pontosan az, amit Montesquieu mondott, t. i. az, hogy
az igazságszolgáltatás jogának megvétele egyedüli eszköze annak, hogy az
ne adassék el; mert ha te veszed meg, azeladás jogát, te vagy annak
tulajdonosa és semmi okod sem lesz többé arra, hogy eladd ítéleteidet és
egyáltalában nem is adod el azokat; ellenben, ha nem vagy tulajdonosa
hivatalodnak, szünet nélkül vásárolod azáltal, hogy olyan ítéleteket
hozol, aminőket óhajtaz, aki neked a hivatalt adta; szünet nélkül
megvásárolod, ítéletekkel fizetvén meg azt. Vagy a hivatalok
elárúsíthatósága, vagy a bírák megvásárolhatósága,»

Voltaire oly kevéssé érti a kérdést, hogy a jogszolgáltatás eladásának
hívja azt, ami határozottan megakadályozza, hogy az ítéletek
eladassanak.

Ami az ő igen jogos megjegyzését illeti, hogy a francia monarchia az
egyetlen volt Európában, ahol a bíróság hivatalának tulajdonosa volt, az
nem szörnyűség, az felsőbbrendűség. Ráillik erre a mondás, hogy
Európában egyedül a francia bíróság volt külön rendje az államnak.
Minden más országban a bíróság hivatalnokok testülete volt, a milyenek a
vámszedők. Nem ítélkezik, a kormány ítélkezik általa. Ezen országokban
nincs elkülönítés a végrehajtó hatalom és a bírói hatalom közt; tehát
(legalább az 1789. évi 16-ik cikkben foglalt _kijelentése után az emberi
jogoknak:_ Déclaration des droits de l’homme) despotizmus van. De éppen
Voltaire részére a despotizmus a helyes. És kétségtelenül ez választja
őt el Montesquieutől, aki előtt a despotizmus szörnyűség és aki a
bíróság függetlenségében a despotizmusnak egy fékét látván, _bármiféle
történeti eredete legyen is ezen függetlenségnek_, ki van elégítve, ha a
bíróság független.

És ha megbotránkozással mondanátok neki, hogy csak Franciaországban az,
képes volna azt felelni, hogy ez azért van, mert Franciaország Európának
nem az utolsó, de az első országa.

– Az utolsó! – kiáltana fel Voltaire, – mert ez azon ország, ahol a
despotizmus leginkább meg van gátolva.

– Az első! – felelné Montesquieu – minthogy ez azon ország, ahol a
legkevesebb despotizmus van.

Midőn a vitatkozás visszatérítette mindkét vitatkozót egész pontosan az
eszmék kiindulási pontjához, akkor megszünik; ez az egyedüli eredmény.

Ugyanezen kérdéshez még hozzákapcsol némely dolgot Montesquieu, amire
Voltaire semmit sem válaszol: «Végre is a gazdagság által való
felemelkedés módszere az ipart inspirálja és fenntartja, amire a
kormánynak (a monarchiának) nagy szüksége van. Spanyol tunyaság: itt az
összes hivatalokat adományozzák».

Ez magyarázatra szorul, mert rosszul van megírva; Montesquieu ezt akarja
mondani: egy atya szorgalmas és vagyont szerez, hogy vagyont igyekezett
szerezni, ez azért történt, hogy fiának egy igazságszolgáltatási
hivatalt szerezzen és hogy fia ily módon a társadalmi hierarchiában
emelkedjék. Ime, a szorgalomnak egy szép ösztönzője. Azon országokban,
ahol nem jut el az ember ekként egyik osztályból egy magasabb osztályba,
nem dolgoznak, intrikálnak. Spanyol lustaság, itt a hivatalokat
_adományozzák_; ezentúl nem dolgoznak, hogy megvásárolják azokat, kérik
azokat.

És miként azokkal szokott megtörténni, kik összes ideáik felett
egyszerre rendelkeznek, Montesquieu az összes uralmak általános eszméit
itt adja meg. A világ legnagyobb országai azok, amelyekben egy a
hagyományokhoz igen ragaszkodó, de mindig nyitva tartott arisztokrácia
van, amelyet állandóan megújít az alsó néposztályokból származó aktiv és
energikus rész beözönlése. Tehát Franciaországban három arisztokrácia
van: a legelzártabb nemesség, egyébiránt nyitva tartva, minthogy a
király képes nemességet kreálni és kreálja is azt; a teljesen nyitva
tartott papság, minthogy nem örökösödés, de kooptáció által egészíti ki
magát, vagyis a választásos örökösödés egy faja által; a magisztratura,
amely félig örökletes, félig megvásárolható olyan emberek által, akik
munkával pénzt szereztek. Ez a három arisztokratikus rend alkot egy
olyan arisztokratikus együttességet, amely igen nyitva tartott lévén,
alkotja az előkelőket. Nincs Franciaországnál értelmesebben és
szerencsésebben alkotott arisztokratikus ország.

Ime, amire Voltaire nem felelt, minthogy attól kezdve, amikor
arisztokratikus doktrináról volt szó, többé semmit sem értett meg. De
jól látjuk Montesquieu a hivatalok eladhatására vonatkozó összes
ideáinak együttességét.

Mirabeaunak ezt kellett mondania későbben: «Az államban nem szabad
másoknak lenni, mint koldúsoknak, tolvajoknak és államilag
díjazottaknak». Ez a tiszta szocialista doktrina; ez kizárja a
tulajdonost és a független munkást; nem lesz itt több tulajdonos, mert
nincs bérmunkás, sem tolvaj, sem koldús; nem lesz többé független
munkás; lesznek ugyan munkások, de ezek az állam díjazottjai lesznek. Ez
az a doktrina, amelyre Montesquieu már előbb ezt feleli: «Valóban!
nekem, aki nem vagyok szocialista, nekem, aki nem akarok olyan kormányt,
amely mindent tesz, amely mindent képes tenni és amelytől minden függ,
nekem, aki szabad akaratok által korlátolt és elgátolt kormányt akarok:
független munkások kellenek, akik tulajdonra törekednek, akik azt
elérve, elérik általa az általuk megszerzett és nem az állam által
adományozott s attól független munkaköröket. _Példának okáért_ ilyen a
szorgalom és a munka által megszerzett bíróság. Az én nagy társadalmi
hatalmú bíróságaim nem lesznek sem koldúsok, sem tolvajok, sem
díjazottak. Érdekemben fekszik, hogy ne legyenek díjazottak, mert ha
díjazottak volnának: koldúsok lennének. Koldúsok is képesek helyesen
ítélkezni, de az olyan perekben, ahol a kormány egyes emberrel áll
összeütközésben, a kormány segélyezettei talán nem teljes
részrehajlatlansággal ítélkeznének.»

Montesquieunek ezen eszméit a _Törvény Szelleme_ közzététele után három
évvel majdnem eredetibb módon és határozottabb erővel, mint maga
Montesquieu, tartotta fenn egy fiatalember, Angliviel de La Beaumelle,
akinek kalandos és nagyon rendellenes élet jutott osztályrészül, de aki
huszonöt évével sokat ígért. _Mes Pensées_ (Gondolataim) című első
munkájában ezt mondja La Beaumelle: «A hivatalok elárúsíthatósága miatt
minden jó francia zúgolódott. A fejedelmek kapzsisága és az idők
kényszere hozták be s ugyanezen okok tartották meg és tartották fenn
azt. _Fájdalom, hogy ez nem a politika érdeme és dicsősége_, ez
remekműve volna. Csodálatos dolog, hogy létezhetett egy nemzet, amelynél
_a bíráskodás joga vevőre talált és ahol az ítéletek nem eladók_, ahol a
hivatal szorgalomra buzdít (Montesquieu szövege ismét szóba kerül) és
_ahol a hivatalok nincsenek lealacsonyítva_ (és nem is lehetnek,
minthogy a hatalom nem önkénykedhetik felettük). A bírósági hivatalok
ezen elárúsíthatósága Franciaország állami rendjének legfőbb java».

A forradalom a bíróságot a központi hatalomhoz csatolta, vagyis
megszűntette az államnak ezen osztályát, miként megszűntette a két
központot, t. i. akként, hogy elhatározta, miszerint jövőben _az legyen
a végrehajtó hatalom, amely ítélkezik_. Ez nagy haladás volt, ha a
despotizmusra vonatkozik, amint hiszem is, de visszafejlődés volt, ha a
szabadság volt a cél.

Tehát visszatérve a felelősség ezen kérdésére, amelytől semmiképpen sem
távolodtunk el – miként az olvasó látni fogja – a felelősség
szempontjából mit tett az új uralom? Az egyik felelősséghez hozzácsatolt
egy másikat. A régi uralom bírái kevésbbé voltak fedezve, mint az újak,
mert igaz, hogy a törvény szerint ítéltek, de kevésbbé szigorúan, mint
az új uralom bírái, miként kimutattuk. A létező kormány bírái teljesen
fedezve vannak a törvény által, amely határozottabb, kevésbbé sokféle,
kevésbbé alkalmas a magyarázatra; nekik egyszerűen _a jogot kell
kijelenteniök_, a jog felelős. Tehát ezen felelőtlenséghez
hozzákapcsolódik az, hogy mivel ők az ítélkező hatalom s midőn a kormány
meghagyja nekik, hogy mily módon ítélkezzenek, azon mód szerint
tartoznak ítélkezni és nem ők, de a kormány a felelős. Idézni szokták
azon magasállású bírót, aki a parlamenti bizottság előtt egy, a
törvénnyel teljesen ellentétes eljárási művelet iránt kérdeztetvén meg,
ezt felelte: «a fejedelem dolga». Szigorúan elítélte a közvélemény.
Miért? Nem tett egyebet, mint felmentette magát egy felelősségtől,
amelyet visszahelyezett oda, ahol az a kormányrendszer szerint van.
Mondhatta: «a kormánytól rendeletet kaptunk és engedelmeskedtünk ezen
rendeletnek». Ez árulás? miben? Állami rend vagyunk-e mi? egyáltalában
nem. Közvetítő testület vagyunk-e a fejedelem és a nép között, miként
Montesquieu mondta? egyáltalában nem. Maga az ítélkező nép vagyunk-e,
mint az athéni heliasták? egyáltalában nem. A szenátorok és lovagok
delegáltjai vagyunk-e miként ez megszakítás nélkül volt Rómában,
következésképpen egy állami rend képviselői vagyunk-e? semmiképpen. A
nép által megválasztott prætorok vagyunk-e, miként ez még Rómában volt?
semmiképpen. Minket a kormány nevez ki, fizet, léptet elő, avagy otthagy
a pálya kezdetén; mi a kormány igazságügyi tisztjei vagyunk; nem vagyunk
egyebek, mint eszközök; midőn a kormány maga akar ítélkezni s ehhez
nyilvánvalólag joga van, ettől kezdve nincs más teendő, mint hallgatni.
Ezt tettük. Azon tény által, amely bennünket azzá tett, amik vagyunk,
teljesen felelőtlennek érezzük magunkat. Franciaországban, az első
uralkodóház idején, ha a prévôt (bírósági előljáró) valakit felhívott a
megjelenésre és ha az nem jött el, elment hozzá és ezt mondta neki:
«hivattalak téged és te nem tartottad méltónak eljönni. Indokold ezen
lebecsülést» és megverekedtek. Ime, olyan emberek, akik rettenetesen
felelősöknek érezték magukat. Gondoljátok, hogy nekünk is hasonlóképpen
kellene cselekednünk, mikor a kormány parancsol és rendeleteit nem
tartjuk kellemeseknek? És mily jogon? Mi nem mondhatjuk neki: «Ki tett
téged fejedelemmé?» De ő mondhatja nekünk: «Ki tett meg téged bíróvá?»
Mi függő helyzetű delegált hatalom vagyunk örökös lehetősége mellett
hatalmunk visszavételének az által, aki azt nekünk nyújtotta.
Végeredményben függésben vagyunk, következésképpen felelőtlenek vagyunk,
ami által nem vagyunk elvarázsolva, minthogy nem rendelkezünk a középkor
prévôts-jainak becsületérzésével».

Még egy másik példája a felelőtlenség azon érzelmének, amellyel a
francia bírák határozottan rendelkeznek attól kezdve, midőn olyan ügyről
van szó, melybe a politika bele van keverve. A francia püspököknek
1910-ben a hívekhez intézett egy «levele» nem tanácsolja sok indokból a
világi iskolákat, a többek között azért, mert olyan világi iskolák
vannak, ahol a kis fiúk és leányok együtt vannak éppen úgy az osztályban
és a tanulás alatt, mint a szünórák alatt. A néptanítók társasága ezen
levél aláírója, Mgr. Luçon bíboros ellen pert indított. Első
folyamodásban az ügy a néptanítók javára intéztetett el; megfelebbezték;
a felebbviteli törvényszék, t. i. a párisi törvényszék, 1911 január
14-én újból elítélte Luçon bíborost. Indokainak egyike ez: «tekintettel,
hogy azok (a püspökök levelében foglalt vádak) különösen a vegyes
iskolákra (écoles mixtes) vonatkoznak, hogy a különnemű gyermekek együtt
tartása ott meg van engedve, továbbá tekintve, hogy felebbező (Luçon
bíboros) _egyáltalában nem tudja_, hogy úgy az osztályban, valamint a
szünórák alatt a fiatal fiúk és leányok egymástól el vannak különítve és
hogy egyetlen iskola sincs megépítve és elfogadva ezen feltétel
teljesítése nélkül…»

Ezen indoknak a szövege által: «_továbbá minthogy nem tudja_», a párisi
törvényszék valósággal hazugsággal vádolta meg Mgr. Luçon bíborost és
mint hazugot ítélte el.

A La Croix hirlap vizsgálatot ejtett meg közvetlenül (1911 januárban),
hogy megtudja, voltak-e valóban olyan vegyes világi iskolák, ahol a
különnemű gyermekek együtt lehettek. Nem talált, csupán kétszázat,
amelyeket részletesen megnevez.

Különös részletezés: éppen azon községekben, ahol a különnemű gyermekek
együtt voltak, a dolog ekként történt: a tanító magához vette a nagy
fiúkat és a nagy leányokat, a tanítóné pedig a kis fiúkat és kis
leányokat, tehát megtörtént az elkülönítés, de úgy, mintha arra
törekedtek volna, hogy a kohabitációt a lehető legveszélyesebbé tegyék.
Bizonyos, hogy ez az abszurditás minden rossz szándék nélkül való volt,
de végre is megtörtént.

A kohabitáció mindenesetre fennforgott és Mgr. Luçon nem hazudott, a
párisi törvényszék pedig hibásan jelentette ki őt hazugnak. Mielőtt ily
könnyen hazugnak jelentette ki Mgr. Luçont, mit kellett volna tennie a
párisi törvényszéknek? Vizsgálatot kellett volna foganatosítania, olyan
vizsgálatot, mint aminőt a La Croix újság ejtett meg időközben. Miért
nem foganatosította ezen vizsgálatot? Miért elégedett meg, miként
ítéletének a szövege határozottan megjelöli, az iskolaépületek
terveivel, amelyeket vele a közoktatásügyi miniszter közölt, mintha ezen
tervek, valamit bizonyítanának azon eljárásra nézve, amit az azok
alapján épített iskolaépületekben gyakorolnak; mintha a háznak egyik
része feltartatván a tanítónénak, a másik része pedig a tanítónak, a
tanító nem vehetné magához a maga házrészébe az összes nagy gyermekeket
nemük megkülönböztetése nélkül, a tanítóné pedig az összes kis
gyermekeket nemükre való tekintet nélkül; ami valóban gyakran így is
történt? Végre is miért nem foganatosított a párisi törvényszék
vizsgálatot és miért jelentette ki oly könnyedén Luçon bíborost
hazugnak?

Azért, mert midőn politikai ügyről van szó, a francia bíróság nem érzi
magát többé függetlennek. Szerinte ezen ügyben a kormánynak kell
ítélkeznie és ő nem lehet más, mint a kormány hallócsöve. Úgy tetszik
nekem, hogy ezen eljárási módot a maga lényegében mutatjuk be s ebből
tényleg mindenki láthatja a törvényszék eljárását. Itt ténykérdés forog
fenn, tehát vizsgálatot kell foganatosítani; a törvényszék egyáltalában
nem tette azt, de minthogy politikai ügyről van szó, a kormányra
tartozónak tekinti az ügyet és ezt mondja: «a kormány beszél» és
tanácsot kér a közoktatásügytől. A közoktatásügy ezt feleli: «legendák,
mesék, hitrege; itt vannak az iskolaépületek tervei; látják, miszerint
anyagilag lehetetlen, hogy itt a két külön nem kohabitációja lehessen.»
Világos, feleli a törvényszék. Miért mondja, hogy «világos», miért nem
teszi fel a kérdést ekként: dacára a terveknek, nincs-e meg valósággal
valahol az elméletileg lehetetlen kohabitáció? Azért, mert helyette a
kormány ítélkezett; nem gondoskodott saját szemeivel való értesülésről;
ítélkezett; ez politikai ügy volt, a kormányra volt tekintettel és az
ítélet a kormány véleménye, óhajtása, velleitása vagy tendenciája volt;
nem volt más feladata, mint megszerkeszteni azt. Mgr. Luçon hazudott,
mert a kormány óhajtani látszott, hogy kijelentessék, miszerint Mgr.
Luçon hazug volt. A bíróság felelőtlensége a XIX. és XX. század bírósága
előtt minden politikai ügyben jogi elvként látszik fennforogni.

De más is van – vagy éppen annyi – ugyanezen ügynél. Mgr. Luçon
védelméül előterjesztette Hannotin mesternek, az államtanács és a
semmitőszék ügyvédének véleményét és ugyanezen véleménye Hannotin
mesternek az, amelyre 1911. jan. 4-iki ítélete _támaszkodik_ a párisi
törvényszéknek, hogy elítélje Mgr. Luçont. És hogy rátámaszkodjék erre,
idézi azt és ime, a mód, amely szerint rátámaszkodik és amely szerint
azt idézi: «Megfontolva… hogy a nevében (Mgr. Luçon nevében) felmutatott
vélemény különben is kijelenti, hogy _a tanyai iskolákban a leányok és
fiúk gondosan el vannak egymástól különítve;_ és hogy ekként az
ügyiratnak maga ezen töredéke által a vád (mely a püspökök levelében
foglaltatik, a különnemű gyermekeknek a vegyes iskolákban való
együttartására nézve) helytelennek és jogtalannak ismertetik el…» De hát
mondta ezt a véleményében Hannotin mester? Mondta, hogy a tanyai
iskolákban a leányok és fiúk gondosan el vannak különítve egymástól? Ha
mondta, akkor különös módszere lett volna arra, hogy védelmezze Mgr.
Luçont; különös módszere lett volna arra, hogy védőbeszédet tartson
mellette, mit tett volna, ha vádat akart volna emelni? De végre is
lehetséges, hogy mondta, néha az igazság ereje vádoló nyilatkozatot adat
ki attól, aki védelmezni akar és igazoló nyilatkozatot attól, aki
vádolni akar; lehetséges, hogy mondta, de végre is mondta-e? Én Istenem!
határozottan az ellenkezőt mondta. Ezt mondta: «Amit a pásztorlevél szem
előtt tartott, az nem a tanyai iskola volt, ahol a tanító vagy tanítóné
egyszerre tanítja az egymástól gondosan különválasztott leányokat és
fiúkat, de azon iskola, ahol szándékosan, rendszeresen… van a két nem
együtt tartva». Ime, ezt mondta Hannotin mester; a pontosság
lelkiismeretességével és igazságosságból is mellőzte a szegény kis
tanyai iskolákat, ahol akár egy tanító, akár egy tanítóné, hat kis
fiúból és négy kis leányból állván az osztály s _egymaga lévén_, majdnem
kényszerítve van feltartani s képes is feltartani akár az osztályban,
akár a szünórán az elkülönítést s tényleg fel is tartja azt; azon igen
számos iskolára célzott, – miként a La Croix vizsgálata bebizonyította –
ahol szándékosan, rendszeresen (miért? kényelmi szempontból) a tanító és
tanítóné – _ketten lévén_ – a különneműeket együtt tartják, magához
vévén a tanítóné a nagyon fiatal kis fiúkat és kis leányokat, a tanító
pedig az előrehaladottabb korú kis fiúkat és kis leányokat.

Hát mit tesz a törvényszék? _Elkülöníti_ a mondatnak azon tagját, ahol
Hannotin mester _megteszi az engedményt_, amit tennie kellett és nem
veszi számba a mondat azon tagját, ahol a kritika van és azt
_konkludálja_, hogy elismerte Hannotin mester, miszerint az iskolákban a
nemek szigorúan el vannak különítve egymástól; és _kinyilatkoztatja_,
hogy elismerte, miszerint a nemek _minden iskolában_ szigorúan el vannak
különítve egymástól.

Jegyezzük még meg, hogy ahhoz, miszerint ekként konkludáljon és ekként
nyilatkozzék, kényszerítve volt megváltoztatni a macskaköröm közé tett
szöveget, nemcsak az idézetet csonkítván meg, de egymásután meg is
változtatván azt. Mert miként idéz? «a tanyai _iskolákban_ a leányok és
fiúk gondosan el vannak különítve egymástól», az, amit a pásztorlevél
szem előtt tartott, nem a tanyai iskola, _ahol_ egy tanító tanítja
egyszerre az egymástól gondosan elkülönített leányokat és fiúkat, de
azon iskola, _ahol_…» az ellenkezőnek van helye. Oly módon, hogy egy
kifejezést, mely magábanvéve azt jelenti, _hogy vannak_ kifogástalan
iskolák és _hogy vannak_ igen megróhatók, egy olyan kifejezéssel
helyettesít, amely azt állítja, hogy _minden_ iskola kifogástalan.

Ime, a szöveg elszigetelése által, majd még azonfelül a szöveg
megváltoztatása által, melyet már elszigetelvén eltorzítottak odajutnak,
hogy valakivel _nemet_ mondatnak, aki _igent_ mondott. Vannak esetek,
amelyek sajnos sokszor előfordulnak és amelyeknél fájlalom hogy nem
lehetek Pascal.

Hát némelyek efelett méltatlankodnak és azt kiáltják, hogy a francia
bíráknak nincs erkölcsi érzékük. Ez tökéletes és teljes tévedés. Annyi
erkölcsi érzékkel bírnak, mint bárki, de sajátos fogalmuk van a
bíróságról. Úgy tekintik a bíróságot, mint a kormány szervét, mint annak
egy részét. A kormány nevezi ki, fizeti a bíróságot, részét képezi
annak; ő az ítélkező kormány. Tehát mindazon ügyekben, amelyekben a
kormány nincs érdekelve, igazságosan és jogászilag ítélkezik: de
mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve, a kormány véleménye
szerint ítélkezik és amiként azt előre kikérte, megkapta vagy
feltételezte; az ilyen ügyben nem ítélhet saját maga és nem ítélhet a
maga feje szerint; egyenesen a hatalom ítél, egyszerű szócsőnek
használván a bíróságot.

Ellenvethetik, hogy ez azt jelenti, hogy a kormány csak akkor
bíráskodik, midőn bíró is, ügyfél is. Hát persze. Midőn nem ügyfél,
bocsáthat más bírákat a maga helyére, de ha ügyfél, ő maga ítélkezik,
mert mások nem adnának talán neki igazat, ami meg nem engedhető. Mit
jelent ez? Én, bíróság, aki részét képezem a kormánynak, nem engedem
meg, hogy a kormánynak ne legyen mindig igaza, mert a kormány én vagyok.
Nem lehet tőlem azt követelni, hogy saját magamat ítéljem el.

– De ebből az következik, hogy mindazon ügyben, ahol egy egyén vagy
egyének csoportja áll szemben az állammal, már eleve az van elítélve.

– Világos.

– Nem volna jobb, ha ez másként volna?

– Talán, de hogy ez másképpen lehessen, az kellene, hogy _egy hatalom_
létezzék az állam és az egyén között s éppen ez nincs. Amit szerveztek,
az a bírói és a végrehajtó hatalom zűrzavara. Ám legyen, igen jól
ítélkezik mindazon ügyekben, amelyek nem érintik, de mindazon ügyekben,
amelyek érintik, a maga érdekében ítélkezik. És mi össze lévén zavarva
vele, ő lévén mi, tisztán és egyszerűen felkérjük, hogy a mi helyünkön
ítélkezzék, hogy ne vessék szemünkre – ami kis újságírók gyermekjátéka
lenne – indokaink sajátosságát, amidőn politikai ügyről van szó.

Attól kezdve, midőn olyan ügyekről van szó, ahol a kormány van
érdekelve, hát értsétek meg, mi nem vagyunk többé bírák, mi a király
emberei vagyunk, a fejedelem emberei, mi ítélkező kormány, vagyis magát
védelmező kormány vagyunk és indokaink éppen olyanok, mint a
minisztérium politikáját védelmező és annak részét képező tárcanélküli
miniszter beszédei, akinek bizonyára nem fogják szemére hányni hibás
következtetéseit, álokoskodásait, megcsonkított idézeteit,
szövegferdítéseit és inverzióit.

Ime, ez igen jó okoskodás, de hát mi ez? Ez a bírói felelősségnek a
bírák válláról a kormány vállára való igen kényelmes áttétele legalább
is mindazon ügyekben, ahol a kormány van érdekelve. Ime, egy felelősség,
amely legalább e pontra nézve nyeresége a modern biróságnak, szemben a
régi uralom bíróságával. Jegyezze meg az olvasó, ha visszaemlékezik
arra, amit fentebb mondtunk, hogy ez legalább is két felelősséget hoz
létre. Tehát a bírói hatalomra nézve két felelőtlenséget: a törvény
szigorú alkalmazása okából az automatikus jogszolgáltatás okából való
felelőtlenséget és a függőség okából való felelőtlenséget az autonómia
hiánya miatt, a központi hatalom mellett.

Amint el kellett következnie, be is következett, hogy ezen két
felelőtlenség egymásfölébe helyezkedik s egyik a másikhoz csatlakozik.
Megtörténik az is, hogy összeütközésbe jutnak egymással. A
felelőtlenségek összeütközése, nem a kötelességek, de a kötelességek
hiányának összeütközése, ami különös dolog. Ezt tökéletesen így lehetett
látni. 1906. év júliusában a semmítőtörvényszéknek kellett egyszernél
többször ítélkeznie Dreyfus kapitány ügyében. Ha azt a második
haditanács által tévesen elítéltnek találja, a törvény szerint nem
tehetett egyebet, mint visszautalja egy harmadik haditanács elé. Van
ugyan egy cikk (a büntetőperes eljárásról szóló törvénykönyv 445.
cikke), amely visszautalás nélkül engedi meg a megsemmisítést, amely
azonban nem alkalmazható, midőn még életben levő elítéltről van szó és
csak azon esetre, ahol az ügyből többé semmi sem áll fenn, ami
bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető. Például ha azzal
vádoltattam volna, hogy megöltem Pált és ezért elítéltettem volna és ha
időközben bebizonyult volna, hogy Pál öngyilkos lett, nincs többé semmi
_rám nézve vagy bárkire nézve_, ami bűntettnek vagy vétségnek
minősíthető volna. De ezen cikk nem alkalmazható a Dreyfus-ügyre, mert
az, hogy Dreyfus ártatlan, lehetséges volt, de hogy 1894-ben az árulás
ténye fennforgott legyen, az sem vitás nem volt, sem vitatva nem volt és
fennállott; másrészről Dreyfus életben lévén, a 445. cikk által
megjelölt kifogás nem forgott fenn.

És mindezen indokok miatt a semmítőtörvényszék törvényesen nem tehetett
mást, minthogy Dreyfust egy harmadik haditanácshoz utalja. Ugyanezt
mondta Manau államügyész az első felülvizsgálat folyamán, jóllehet
kedvező érzülettel volt Dreyfus iránt: «Ahhoz, hogy lehetséges legyen
Dreyfus ártatlanságát kijelenteni, először nekünk (közvádlónak), azután
önöknek (bíráknak), (nekünk hic et nunc) _az kellene, hogy Dreyfus
meghalt legyen_… A törvény erre nézve semmi kétséget sem hagy fenn.
Elegendő azt ismerni és hogy megismerjük, olvasni».

A semmítőtörvényszék tehát nem tehetett mást, mint meg nem semmisíteni
az ítéletet vagy visszautalással megsemmisíteni.

Ámde a kormány már megelégelte ezt a végnélkül való ügyet, sőt nem is
volt szüksége arra, hogy ezt a semmítőtörvényszéknek megmondja; a
semmítőtörvényszék ezt éppen úgy tudta, mint mindenki.

Tehát látjátok a két felelőtlenség összeütközését? Ha a törvényszék a
törvényhez alkalmazkodik: felelőtlen; «Fedve vagyok a törvény által;
támadjátok meg a törvényt, amit határoztam, azért mosom a kezeimet, mert
a törvény határoz és nem én».

– Ha a törvényszék engedelmeskednék a kormánynak vagy a kormány
óhajtásának nem engedelmeskedik a törvénynek, éppen úgy felelőtlen: «A
kormány ágense vagyok, mosom a kezeimet azért, amit határoztam; ő
ítélkezik az én számmal, nem én».

– De elforgatja a törvényt, ami éppen oly kevéssé van megengedve neki,
mint neked, minthogy az senkinek sincs megengedve.

– Lehet, de mondjátok ezt neki, ne nekem.

A törvényszék tehát nagyon kényelmes helyzetben volt… Dehogy volt, mert
ebben a különös összeütközésben, ha mindenfelé felelőtlen volt is, mégis
legalább az alakszerűségben kellett megnyugtatnia a közönséget, a
törvényt és a fejedelmet; mert ámbár a bíróság az új rendszerben nem
egyéb, mint a fejedelem ágense, kell, hogy a törvény szerint, a törvény
szövege szerint ítélkezzék.

Azután visszautalás nélkül akarván az ítéletet megsemmisíteni, ámbár a
törvény szerint nem semmisíthette meg, csak visszautalással, mégis hogy
visszautalás nélkül semmisítse meg, kitalálta, hogy rátámaszkodjék
magára azon szövegre, amellyel a törvény azt megtiltotta. Ahelyett, hogy
idézte volna a 445. cikket, _amely ez:_ «Ha az ítélet megsemmisítése egy
életben levő elítéltre nézve nem enged többé semmit fennforogni, amelyet
bűntettnek vagy vétségnek lehetne minősíteni», ezt hitelesíti: «Ha az
ítélet megsemmisítése nem enged semmit fennforogni, amely _az elítélt
terhére_ bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle
visszautalás sem fog kimondatni». Látjátok a különbségeket. Először is
az ítélet szövegében ez van: «Az elítélt terhére», ehelyett: «Egy élő
elítéltre nézve», ami nem mindenben ugyanaz a dolog.

Az _élő_ szó kihagyásával az ítélet szerkesztője kétségtelenül el akarta
fordítani az olvasó figyelmét azon ideától, hogy Dreyfus meghalt, mert
szüksége volt erre azért, hogy lehetséges legyen a megsemmisítés
visszautalás nélkül.

A «_vádlottra nézve_» kifejezésnek _a vádlott terhére_ való
megváltoztatása által az ítélet szerkesztője ki akarta kerülni ezen
kevéssé franciás fordulatot, «bűntettnek vagy vétségnek lehetne
minősíteni az elítéltre nézve» («étre qualifié crime au delit a l’égard
de»), azon fordulatot, amelyhez az új szöveg kritikai módszere vezette,
hogy mindenekfelett jól meg akarta jelölni azt, hogy véleménye szerint
semmi sem maradt fenn Dreyfus-ra terhelőleg.

A szöveg ily hűtlen visszaadása még a könnyebb fajtából való. A
legsúlyosabb és a leglényegesebb az, ami abban állott, hogy ezen
szavakat: «az elítéltre nézve», ezen szavak _után_ helyezi el: «nem
enged semmit fennforogni, amit lehetne», ahelyett, hogy elől hagyta
volna, miként az a törvény szövegében van. Ez egy ú. n. _invertatur_,
miként nyomdász-nyelven mondják. Hát egy _invertatur_ néha semmit sem
változtathat meg a mondat értelmében, mint például ebben: «szűrdolmány»
és «dolmányszűr»,{1} de minden tekintetben meg is változtathatja azt és
ez történik itt.

Ha ebben a mondatban: «ha az ítélet megsemmisítése egy élő elítéltre
nézve nem enged semmit sem fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek
volna minősíthető», ezen szavak: «egy el ítéltre nézve» az _ítéletre_
vonatkoznak, akkor a mondat ezt akarja kifejezni: «Ha egy élő elítéltre
vonatkozó ítéletet megsemmisítünk és nem marad fenn többé semmiféle
bűntett és egyáltalában semmi, bárki terhére sem».

Ha pedig ebben: «ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit sem
fennmaradni az elítéltre nézve, ami bűntettnek vagy vétségnek volna
minősíthető», ezen szavak: «az elítéltre nézve», a _fennmaradna_ szóra
vonatkoznak, akkor ez ezt akarja kifejezni: «Ha a vádlott általunk többé
nem tekintetik bünösnek».

A két értelem száz mértföldre van egymástol, annyira, hogy a törvény
szerinti szöveg megtiltja a visszautalás nélküli megsemmisítést, a
törvényszék által elfogadott szöveg pedig megengedi és ez egy egyszerű
inverzió által van így. Ez a szavakkal való bűvészkedés diadala; a
semmítőtörvényszék 1906 júliusi tagjai páratlan szemfényvesztők lettek
volna.

Ezen pont felett vita volt. Charpentier Armand (1911 márciusi _Annales_
de la Jeunesse Laique) írja: «Hogy a semmítőtörvényszék bíráit hibával
lehessen vádolni, a _l’Action Française_{2} nekik tulajdonítja az
általuk elforgatva gyártott szöveget. Ime, amelyet nevetséges
beszédmódján a _l’Action Française_ «Talisman»-nak nevez:

445. _cikk_.

_A törvénykönyv szövege:_

Ha az ítélet megsemmisítése _egy élő elíteltre nézve_ nem enged semmit
fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmféle
viszszautalás nem fog kijelentetni.

_A törvényszék által hitelesített nem létező szöveg:_

Ha az ítélet megsemmisítése nem enged semmit fennmaradni, ami _az
elítélt terhére_ bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle
visszautalás nem fog kijelentetni.

«Balfelől dőlt betűkkel van kiírva a törvénykönyv szövegében beírt négy
szó, amelyeket a semmítőtörvényszék kihagyott. Jobbfelől pedig azon
szavak vannak kiírva, amelyeket a szöveg egy másik helyére tett a
törvényszék.»

«Tehát a törvényszék ítéletének ez az egyetlen helye – írja Charpentier
– ahol a kérdésben levő törvénycikk szövege idézve található: «Tekintve
azon érvek összességét, melyek a felülvizsgálatot megelőzték következik,
hogy az új tények vagy a haditanács ismeretlen ügyiratai az elítélt
ártatlanságát megerősítő természettel bírnak… és hogy vizsgálatot kell
az ügy alapjára nézve megejteni és alkalmazni a büntetőperrendtartást
tartalmazó törvénykönyv 445. cikkének befejező szakaszát, amely szerint
ha a kijelentett megsemmisítés egy élő elítéltre nézve nem enged semmit
fennmaradni, ami bűntettnek vagy vétségnek volna minősíthető, semmiféle
visszautalás nem fog kijelentetni».

«Elegendő – mondja tovább Charpentier – a balfelől levő hasábhoz
visszatérni, hogy lássuk ezen idézet aggályos pontosságát. _A l’Action
Française követte el a hibát, amelyet a semmítőtörvényszéknek
tulajdonít._»

Tökéletesen pontos eljárás, hogy a törvényszék a törvény szövegét úgy
_idézte_ ítéletében, mint később Charpentier. De az is tökéletesen
pontos eljárás, hogy a törvényszék ítéletének záradékában utal és
támaszkodik ezen törvényszövegre és így idézi: «Tekintve végső
elemzésben, hogy a Dreyfus ellen emelt vádból semmi sem áll fenn és a
haditanács ítéletének megsemmisítése _semmit sem enged fennmaradni, amit
az ő terhére bűntettnek vagy_ _vétségnek lehetne minősíteni_, tekintve
ennek folytán, hogy _a 445. cikk alkalmazása mellett semmiféle
visszautalást nem szabad kijelenteni_…» Amiből nyilvánvaló, hogy a
semmítőtörvényszék kétszer idézte a 445. cikk szövegét: először igen
hűségesen, másodszor pedig, _midőn határozata miatt rátámaszkodik_,
megváltoztatva. Azt mondhatnák, hogy azért, mert _önmaga akarta
megmutatni_ ezen kétféle idézés által, miként kellett volna neki
ítélkeznie a törvény szerint és miként ítélt annak ellenére. És
alapjában ez a véleményem és ez van a rendszeremben: a törvényszék meg
akarta mutatni, hogy igen jól ismeri a törvényt, hogy előtte volt, hogy
olvasta azt és hogy államérdekből ítélkezett annak ellenére. Az általam
adott ezen magyarázat bizonyára a legkedvezőbb neki.

Még egy különös részlet: a _Gazette des Tribunaux_ hozván az ítéletet,
az ítélet ezen szelleméről, ezen alapelvéről, nem tudom egészen, miként
kell mondani, ezt bocsátotta előre (a jogtudomány számára): «Mikor egy
határozat megsemmisítése, melynek felülvizsgálása kéretett, semmit sem
en ged fennmaradni, ami az elítélt terhére bűntettnek vagy vétségnek
volna minősíthető, a semmítőtörvényszék által semmiféle visszautalás
kijelentése nem történhetik _a büntetőtörvénykezési eljárást tartalmazó
törvénykönyv 445. cikke végső szakaszának szavai szerint_. Ebből
következik, hogy ez az igazi szövege a 445. cikknek, amely elrejtve
marad az 1906 júl. 12-iki ítélet egy szegletében s amely végeredményben
a törvényben megmarad; de a megváltoztatott szöveg képezi a jogi
álláspontot. Ez megnevettetheti Heraclitot.»

Annyi bizonyos, hogy a törvényszék egy olyan törvényt alkalmazott,
amelyet ő maga gondolt ki. Maguk Dreyfus védői elismerik ezt, csakhogy
talán indokoltan azt mondják, hogy csendet kellett teremteni és hogy a
semmítőtörvényszék ekként érte el annak megvalósítását. Lehetséges.
Ámbár ítélete újra életrekeltette a polemiákat, de kikerült egy harmadik
új pert a haditanács előtt s talán kissé nagyon is kedvezett azon
lecsendesítésnek, amely nem volt ellenére.

Csakhogy ami talán nem is volt célba véve: 1-ször függőben hagyta örök
időre és az egész történet számára a Dreyfus-ügyet, ahelyett, hogy
lezárta volna; 2-szor elítélte Dreyfust.

Függőben hagyta, ahelyett, hogy lezárta volna az egész történet számára
a Dreyfus-ügyet. Valóban, ezt fogják mondhatni örökké: «Dreyfus-t
elítélte két haditanács, másrészről felülvizsgálatra utalta a
semmítőtörvényszék ítélete, majd felmentette a semmítőtörvényszék, ámde
a törvény beigazolt megmásításával; a dolog legalább is egyensúlyban
van; az ügy függőben marad, végnélkül lehet tárgyalni. És tényleg az a
véleményem hogy végnélkül fogják tárgyalni s igen jogosan a
semmítőtörvényszék utolsó ítélete s azon mód szerint, amely szerint az
azt megszerkesztette.

A semmítőtörvényszék pedig utolsó ítéletével _elítélte_ Dreyfust.
Bizonyára elítélte, mert a törvény szellemével és betűivel ellentétes
ítélete által egyedül azt akarta, hogy Dreyfust egyáltalában nem engedi
egy harmadik haditanács elé állítani. Kijelentette egyrészről, hogy a
visszautalás nélkül megsemmisítés nem történhetik meg, csak a törvény
megváltoztatásával, ami tökéletes erkölcsi elítélés; másrészről pedig
kijelentette, hogy bármely haditanács elé utaltassék is Dreyfus,
csalhatatlanul újból elítéltetik, ami szinte elég tökéletes erkölcsi
elítélés.

A törvényszék ítélete által elég világosan ezt mondja: «a törvény azt
akarja, hogy Dreyfus felett még egy haditanács ítélkezzék, de mivel még
minden haditanács által elítéltetett, felmentem én a törvény ellenére»;
ez világos elítélés.

Annyira világos – jegyezze meg magának az olvasó – hogy Dreyfust csak
két haditanács ítélte el, a semmítőtörvényszék pedig ítélete által
olyanná tette, mint akinek minden lehető haditanács által el kell
ítéltetnie, tehát hogy ne utaltassék bármely más haditanács elé:
felmenti. Azt akarta mondani és nem is akart másként eljárni:
«Kijelentem, hogy Dreyfus mindig el fog ítéltetni». Egy humorista ezt
mondaná: «a semmítőtörvényszék a világon a legrosszabb szándékkal
viseltetett Dreyfus iránt, mert ítéletével mindenkinek kikiabálta, hogy
lehetetlenség volt Dreyfust felmenteni».

Nem így van és a törvényszéknek nem volt Dreyfus iránt rossz szándéka;
de be kell ismerni, hogy ezt el lehetne hinni. Annyi azonban bizonyos,
hogy erkölcsileg annyira elítélte, amennyire csak lehetett.

Ez annyira igaz, hogy – miként tudjuk – a békés emberek meg voltak
elégedve az ítélettel; de a tiszta _Dreyfusistáknak_ nagyon rosszul
esett. Nagyon érezték, amit mondtam, hogy az ügy újból függővé tétetett
anélkül, hogy valaha le lehessen zárni és az, hogy a felmentés csak
ilyen mesterséggel és ilyen ítélettel volt lehetséges, nagyon is elég
kegyetlen elítélés volt. Az 1906 júl. 12-iki ítélet jogászi bűvészkedés,
sőt több, páratlan ügyetlenség.

De hát ezt a jogászi csűrés-csavarást, ezt az ügyetlenséget a
semmítőtörvényszék követte el? A világért sem. A kormány követte el. A
kormány volt az, amelynek 1899 júl. hónapja óta az volt szándékában,
hogy Dreyfus bíróira, bárkik legyenek is azok, ráerőszakoljon egy
felmentő ítéletet, ami de Gallifet hadügyminiszternek
Waldeck-Rousseau-hoz, a tanács elnökéhez intézett ezen leveléből
következik: Hétfő, 1899 júl. 10. «Kedves elnököm és barátom! Nagyon
«nyíltnak» találta Ön (a szöveg szerint valószínűleg ezt akarja mondani:
nagyon szabadon hagyva a teret) azon utasításokat, melyeket a rennesi
haditanács kormánybiztosához intézni határoztam el; ezeket én igen
határozottaknak (valószínűleg: nagyon szigorúaknak) találtam. Két nap
óta minden figyelmemet ezen ügyre fordítottam és azon indokokból,
amelyeket Önnek ezen levélben kifejtek, elhatároztam, hogy nem küldök
semmiféle utasítást, ami a gyakorlattal megegyező és ami gyakoroltatott
is, p. l. a Bazaine-pör esetén. Higyje meg nekem, midőn azt állítom Ön
előtt, hogy ami hasznos volna a polgári rendű bírákra nézve, az ártalmas
midőn a kormány bizottságairól, a haditanács elnökéről és katonai
bírákról van szó… Ha mi bármiféle ügybe beleavatkozunk, meg vagyok arról
győződve, hogy marasztaló ítéletet készítünk elő. Erről annyira bizonyos
vagyok, hogy igen tartózkodom ebben közreműködni. A haditanács bírái,
valamint a kormánybiztos közös utasítást kaptak társaiktól: «Ne vegyen
számba semmiféle tanácsot, semmiféle rendeletet – mondták neki – ez a
kormány által állított csapda lenne!» Mindnyájan ezen viszonyban vannak
hivatalos állásukon kívül. Utasításaink nem maradnának titokban;
közzétennék, magyaráznák, rossz hírbe hoznák és a kormánybiztos nem
venné azt számba. Dicsőségszomjas ember, aki összes utasításainkból
piédesztált fog készíteni magának, amelyeket tombolva fog lábbal
tiporni. Ebben a pillanatban mi ezt nem tudjuk megváltoztatni. Nincs
semmi ideám a jogtudomány szabályairól, de van egynémely ismeretem a
katonatisztek különböző lélekállapotáról… Végzem, azt állítván Önnek,
hogy ha beszélünk és írunk, a marasztaló ítélet biztosan bekövetkezik…
Gallifet».

Ez a történeti levél erősen bizonyít a dolog állása mellett. Először
bizonyítja, hogy az 1899-iki kormány nyomást akart gyakorolni nemcsak a
haditanács mellett levő biztosára, ami teljesen törvényes volt, de a
haditanácsra és ezen tanács bíráira is, jóllehet de Gallifet ezt mondja
Waldeck-Rousseau-nak: «_higyje el nekem_…» közbenjárásunk ártalmas lenne
«a kormánybiztosra, a haditanács elnökére, a katonai bírákra»; tehát
Waldeck-Rousseaunak az volt a véleménye, közbenjárni és pedig elég
erélyesen a kormánybiztosnál és magánál az elnöknél és a bíráknál is.

Ez a levél először azt bizonyítja, ami igazság szerint nem szorult
bizonyításra, amit de Gallifet mondott kormánybiztosáról, azt
Waldeck-Rousseaunak kellett némi keserűséggel elmondani de Gallifetről:
«Én most ezt nem vagyok képes megváltoztatni».

Ez a levél továbbá azt bizonyítja, hogy dacára eltérésüknek,
Waldeck-Rousseau és de Gallifet teljes egyetértésben vannak abban, hogy
a kormány ezen közbenjárása azoknál, akik ítélkeznek, s hogy a fejedelem
ténye «_Igen hasznos lenne a polgári rendű bíráknál_». Efölött semmi
eltérés, semmi egyenetlenség, semmi különbség, minthogy itt nem
lehetséges sem kételkedés, sem tétovázás; Waldeck-Rousseau éppen úgy meg
volt győződve, mint de Gallifet és de Gallifet éppen úgy, mint
Waldeck-Rousseau, hogy a polgári bírák engedelmeskedni fognak.

És jegyezze meg az olvasó, hogy ez azért van, mert Waldeck-Rousseaut –
aki ügyvéd és aki járatos a polgári bíróság szokásaiban – azon gondolat
ragadta magával, hogy éppen így fognak eljárni a katonai bírák is és
hogy ezeket is ugyanazon módon lehet _kezelni;_ ez azért van, mert de
Gallifet, aki katona s akinek «van némi ismerete a katonatisztek
lelkiállapotáról» egyáltalában nincs ugyanazon véleményen, mert azt
hiszi, hogy minél inkább akarják, hogy a katonatisztek
engedelmeskedjenek, annál kevésbbé fognak engedelmeskedni. De úgy az
egyiknek, valamint a másiknak az a véleménye, hogy a katonai
engedelmesség ezúttal a polgári bíráknál van meg.

Miért van ez? Azért, mert a tisztek és a bírák közt mintegy fajkülönbség
van? Egyáltalában nem azért; ki állíthatná ezt? Egész egyszerűen azért,
mert egy haditanács bírái tökéletesen függetleneknek érzik magukat, a
polgári bírák pedig egyáltalában nem érzik magukat ilyeneknek. A
katonatiszt, aki a haditanácsnak egyidőre bírója, akként vélekedik,
amint megértette és a következő nap visszatér állásába körülbelül úgy,
mint egy polgári esküdt. Azt mondom, körülbelül, minthogy ez nem minden
tekintetben ugyanaz a dolog; ez a katonatiszt nagyobb veszélynek van
kitéve, mint a polgári esküdt; visszaemlékezhetnek rá később, hogy részt
vett egy haditanácsban, amely a kormány óhajtásaival ellenkezőleg
ítélkezett és előmenetele megérezheti ezt és ha csak saját érdekétől kér
tanácsot, jobban fogja tenni, ha az ösztökélések, vagyis a kormány
óhajtásai szerint fog ítélkezni; de végre is nem olyan, mint a polgári
bíró, akinek az a rendeltetése, hogy egész életén át bíró maradjon és
nap-nap mellett érintkezésben legyen a kormánnyal. Függetlensége sokkal
nagyobb; végeredményben ez középhelyet foglal el a polgári rendű bíró
függetlensége, amely igen csekély és a polgári esküdt függetlensége
közt, amely abszolut.

Ime, miért _hasznos_ a kormány nyomása arra, aki ítél, ha polgári
bírákról van szó és _ártalmas_, midőn katonai bírákról van szó, mint
amilyen _hasznos_, ha polgári bírákról van szó.

Jegyezze meg az olvasó, hogy senkit sem támadok egyénileg. A rennes-i
katonai bírák magaviselete 1899-ben helyteleníthető s a polgári bírák
magaviselete 1906-ban védelmezhető. Azt lehet mondani, hogy a rennes-i
katonai bírák a szenvedélyeknek engedelmeskedtek (azon elfogultságnak,
hogy az előbbi bírákat meg ne hazudtolják, a katonai szolidaritás
ösztönének stb.) és azt lehet mondani, hogy a polgári bírák 1906-ban
engedelmeskedtek… kétségtelenül a kormánynak és engedelmeskedvén a
kormánynak, nem tettek mást, mint engedelmeskedtek az államérdeknek, ami
fontos dolog.

Fennmaradna megtudni, vajjon határozottan, felsőbb államérdek-e az, hogy
legyen oly hatalom, amely szembehelyezkedjék azon államérdekkel, amelyet
a kormány adott alkalommal szem előtt tart. Ez még megvitatható lenne.
Ámde visszatérek a tárgyhoz és megfontolva az 1906-iki ítéletet
egyszerűen és magában véve, amely kétségtelenül a körülményekhez
alkalmazkodik, kérdem: hogyan képes egy jogszolgáltató bíróság némi
tekintetben lényegileg ekként eljárni? azért, mert felelőtlennek érzi
magát és mert felelőtlen akar lenni. Két felelősség közé fogva, ami
nagyon ritka és eléggé különös, _mindent_ másokra hárít. Egyrészről
ítéletét a törvényre hárítja, amelyet különben képvisel: «Nem én ítélek,
a törvény ítél»; másrészről személyes felelősségét, amelyet magának a
törvénnyel szemben megenged, a kormányra hárítja: «Mindenki jól meg
fogja érteni, hogy amikor megkerülöm a törvényt a Dreyfus-ügy
megakasztása miatt: a kormány óhajtásának engedelmeskedem; vádoljátok a
kormányt». De hát mi ez, miféle bíróság ez? Egy nagyon okos, nagyon
bölcs, nagyon felvilágosodott, sőt nagyon tehetséges bíróság, amelynél a
felelősség összes gondja eltűnt.

Elődeinek egyike, a restauráció alatt ezt mondta az akkori kormánynak:
«a törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít». Látjátok:
«a holtak, akik beszélnek». Látjátok, miként maradt fenn ezen 1820-iki
bíróságnál azon gondolkozás, amely az 1750-iki bírákat lelkesítette? A
törvényszék ítéleteket hoz és nem szolgálatokat teljesít? Mit akar ez
jelenteni? Ezen szavak egy 1750-iki bíró szájából, az állami rend egy
tagjától és aki semmi módon nem függ a központi hatalomtól, egészen
természetesek és egyedül méltóságának nagyfokú érzetét bizonyítják; de
egy 1820-iki bíró által kijelentve, nem egyéb elavult kifejezésnél
(archaïzmusnál). Az 1820-iki bíró nem lévén egyéb, mint hivatalnok,
olyan mint a préfet, nem teljesít egyebet, mint szolgálatokat.
Egyébiránt kényelmére szolgál mindazon ügyekben, amelyekbe a kormány nem
avatkozik, lelkiismeretesen a törvény szerint ítélni; de attól kezdve,
hogy a kormány beavatkozott, már csak azért is, mert a kormány embere,
nem szabad más törvénnyel és lelkiismerettel bírnia, mint maga a
kormány; másként nagyon következetlen, sőt természetellenes lenne; a
kormány ellen ítélkező kormányember lenne, más szavakkal: a kormány
ellen ítélkező kormány, ez tiszta anarchia lenne.

A Dreyfus-ügy lezárása végett olyan ítéletet hozván a
semmítőtörvényszék, amely meg nem áll, egyszerűen azon óhajtásnak
engedelmeskedett, hogy ne legyen anarchia.

Következményeiben kedvező, de kissé szomorú, hogy ez a bíróságnak minden
felelősségtől való felmentése tényéhez vezetett. Kétségtelenül
örvendezhetett efelett, hiszen mi sem kellemesebb, mint ezt mondani:
«senki – ha csak kissé nem bolond – nem vádolhat engem». Különben a
dolog igen súlyos. Az a nemzet, amely felett felelőtlen emberek
ítélkeznek, a kik magukat felelőtlennek tudják, felelőtleneknek mondják,
akik megmutatják, hogy felelőtlenek és akiket a hatalom is
felelőtlenekké akar tenni, veszélyben érezheti magát. Azt a kérdést
vetheti fel, vajjon nem felette veszélyes-e az egyesekre, ha az egyesek
és az állam közti minden perben – az ítélkező állam lévén a bíróság –
szükségképpen az egyesek ellen ítélkezik? Azt a kérdést vetheti fel:
«vajjon nem az önkényuralom-e ez?»

Nagyon valószínű, hogy ez az önkényuralom Franciaországban 1789-ben
kezdett teljességhez jutni, majd a részletekben tökéletesíttetett;
egyébiránt még most is tökéletesíthető. Ez a szocialista uralom dolga
lesz.

Montesquieu mintegy meg volt ijedve ezen gondolattól: a kormány
ítélkezik. Ezt mondá: «a despotikus államokban maga a fejedelem
ítélkezhetik (és megfordítva, mindazon uralom, ahol a fejedelem maga
ítélkezik, despotikus). A monarchikus államokban ezt nem teheti, mert az
alkotmány volna lerombolva; a közvetítő hatalmak megsemmisítve,
megszűnni látnánk az ítélet összes formalitásait (magát a törvényt,
melynek alakszerűségei csupán oltalmul szolgálnak, kiforgatva); félelem
fogna el mindenkit, kétségbeesés ülne ki mindenki arcára; nincs többé
bizalom, becsület, szeretet, biztonság, nincs többé monarchia… ha maga
ítélkeznék, _ő lenne bíró és fél_. De a despotizmusban éppen az fontos,
hogy midőn egyes emberrel pereskedik, a fejedelem legyen ugyanazon
időben fél is, bíró is; enélkül nem volna önkényuralom.» Éppen itt
tartunk. Az állam a bíróságból saját magát kiegészítő szervet alkotván,
despotikussá lett, amennyire csak lehetett.

Ezen helyzetet igen élénken világítja meg Raymond Poincaré egy öreg bíró
emlékeihez írt ékes előszóban. Guizot ezen szavainak idézésével kezdi:
«attól fogva, midőn a politika a bíróságok övezetébe behatol, az igazság
elköltözik onnan». Ez nagyon is nyilvánvaló. De kérdi tovább Poincaré:
«soha sem volt a bíróság sem romlatlanabb, sem lelkiismeretesebb, hogyan
történik mégis, hogy részrehajlatlansága ily gyakran gyanúba vétetik?»
Nem vádolja meg ezért az emberek növekedő gonoszságát, azt véli, hogy ez
talán azért van, mert «az igazságszolgáltatás és a politika ritkán
voltak annyira kitéve a veszélyes szerződéseknek és a gyászos
zűrzavaroknak. Hajdan (a XIX. század közepe felé) a bíróság a családnak
egy faját képezte, amely szigorúan el volt zárkózva, amelyet testületi,
hierarchikus, majdnem papi szellem lelkesített s amelyet a világtól a
megközelíthetetlenség szigetelt el. Ezen állapot bírt ugyan hibákkal;
doktrinér, alakiságokhoz ragaszkodó és az új eszmékkel szemben csökönyös
volt. De függetlenség és részrehajlatlanság által kiemelkedett a
mindennapiságból. Egyébként nem volt teljesen mentes a politikai
befolyásoktól. Igen gyakran volt ő is a hatalom kezei közt. Van
Balzac-nál valahol egy vizsgálóbíró, aki Brieux és Bernéde Arthur bírák
méltó előde. Camusot-nak hívják. A felesége féltékenyen gondoskodott
pályafutásáról s egy bírói székről álmodván számára a seine-i
törvényszéknél, gyengéden ezt suttogta neki: «cicám, innen, a
törvényszék tanácselnökségéhez nem fog más kelleni, mint valamely
politikai ügyben teljesített szolgálat». Ilyenfajta szolgálatokat a bíró
hajdanában legalább csak a kormány sürgős felhívására teljesített. Ez
sok volt, _de jóformán semmi sem azon árhoz képest, amivel mainapság
megelégszik_. Mainapság az elgyengült végrehajtó hatalom nem meri többé
érinteni a bíróságok méltóságát, midőn az a törvényhozó hatalom
ösztökélésének enged. Ámde a parlament a maga egészében és részeiben
azon gondolkozás felé hajol, hogy az igazságszolgáltatás az ő hódolatára
van, maga a közönség pedig azon meggyőződésre jut, hogy ennek _ekként
kell_ lenni.

«Hány igazságkereső embernek, akik attól félnek, hogy pervesztesek
lesznek, nincs meg a jámborságuk (de nem – az intelligenciájuk) ahhoz,
hogy képviselőjükhöz forduljanak! És hány képviselő van, aki illetlen
vagy kényes kéréssel mer a bíróhoz fordulni! _Ezen személyes ingerenciák
még kevéssbbé súlyosak_, mint azon kollektiv beavatkozások, amelyekre a
kamarák felhatalmazottaknak hiszik magukat; bírósági ügyekre vonatkozó
interpellációk, a szószék magaslatáról követelt rendeletek, az
igazságügyminiszterek számára való kemény meghagyások, vizsgáló
bizottságok és mit tudom, miáltal? A politika ezer eszközt gondolt ki,
hogy az igazságszolgáltatás csarnokába becsússzék és _régideje, hogy a
félrevezetett és elbátortalanított igazságszolgáltatás már letett az
ellenállásról:_ nem olyan kamarák-e ezek, amelyek a közhatalom igazi
letéteményesei és az előmenetel szuverén osztogatói? 1906-ban
találkozott egy igazságügyminiszter, aki bírt azzal a bátor
felbuzdulással, hogy egy kevés rendet állítson vissza ezen anarchiában,
kiszabadítsa a bírákat a parlamenti rabszolgaságból s hogy bizonyos
szilárdságot adjon személyi állapotuknak. Az általa ellenjegyzett
dekrétum oly vihart keltett fel, hogy kijavítania és enyhítenie kellett
azt. Ettől fogva egy bírósági főtanács felállításáról beszéltek, amely
analóg azokkal, amelyek több minisztériumban működnek és feladatuk:
teljesen függetlenül értékelni a hivatalok birtokosainak előmenetelét.
És bizonyára nem lenne semmi lehetetlenség abban, hogy az
igazságügyminiszteriumban legyen egy olyan szerv, amely hasonló a bányák
vagy a hidak és műutak főtanácsához (conseil génèral), a középiskolai
oktatás főfelügyelői bizottmányához, vagy az összes többi
hivatáscsoportokhoz, amelyek a miniszteri választások önkényének
korlátozására vannak rendelve.

Mindaz a nemzet üdvére fog szolgálni, ami a politika és jogszolgáltatás
elkülönítésére és mindkettőnek az ő saját területükön való
elhatárolására nézve fog tétetni. Ha a bíró nem fogja elérni
felszabadítását a parlamenti gyámság alól: csakhamar vége lesz a
jogszolgáltatás tekintélyének. Nem lesz többé szükség értekezéseket írni
és olvasni az ítélkezés művészetéről. «A fondorkodás (intrikálás)
művészete mindenre elegendő lesz». Minden megfontolásra méltó ezen
világos és magvas mondás. Jegyezzétek meg itt egymástól
megkülönböztetvén a rendes és rendkívüli bírósági gyakorlatot. A rendes
a kormány ingerenciája az ítélet alá bocsátott ügyekre: ez a
mindennapos, ez a mindennapi élet. Azon pillanattól fogva, hogy a
kormány valamely ügyben érdekelve van, az végeredményben az övé, a
bíróság elismeri, hogy ez az ő ügye s hogy tartozik ezt ismerni s azt
megítélni.

Rendes gyakorlat még a képviselők személyes ingerenciája a bíráskodási
ügyekbe és ez nagyon érdekes, minthogy újból elénk tárja – akik műveimet
olvassák, tudják, mily gyakran tettem vizsgálat tárgyává ezen kérdést –
ezen törvénytelen intézményt, de ami ezáltal nem kevésbbé egyike
Franciaország intézményeinek: t. i. a helyi kormányok. Franciaország
sokkal inkább decentralizált, mint ezt általában hiszik. Minden
département a préfet és a conseil général (département-i gyűlés) által
adminisztráltatik és kormányoztatik…

A préfet és a conseil général által. Egyáltalában nem, ez egy elemi
iskolás növendék felelete; amit Ön mond, az csak látszat. Minden
département-et Quinze-Mille-jei kormányozzák, vagyis képviselői és
szenátorai, egy kevéssé inkább képviselői, minthogy a képviselők
gyakrabban ledöntik a kormányt, mint ahogy azt a szenátorok teszik, de
végre is szenátoraik és képviselőik.

Mielőtt tovább mennénk, még egy megkülönböztetést kell tenni. Akarod-e
Saon és Marne département, hogy megközelítőleg jól kormányozzanak?
Csakis ellenzéki szenátorokat és képviselőket válassz. Miért? Mert ha
csak ellenzéki szenátorokat és képviselőket választasz, ezeknek nem lesz
semmi befolyásuk főnökeidre, bíráidra, mérnökeidre, útbiztosaidra és
közigazgatásilag, vagyis körülbelül szabályszerűleg és törvényesen
lehetsz kormányozva. De ha kormánypárti szenátorokat és képviselőket
választasz, ezek fognak téged kormányozni. Franciaország ily módon
némileg úgy van felosztva – s ebben van analógia – miként az írottjog és
a szokásjog idejében volt. Miként szokásjogi és írottjogi tartományok
voltak, ma állami és parlamenti tartományok vannak. Azon tartományokat,
amelyeknek parlamenti képviselete ellenzéki, a kormány kormányozza,
préfet-jei lévén ágensei; azon tartományokat pedig, amelyeknek
parlamenti képviselete kormánypárti, képviseletük kormányozza, amely
előtt a préfet egyáltalában semmi és amelynek a préfet, nemkülönben az
államügyész engedelmeskednek. Ebből következik – a politikának minden
komoly dolga a legbohóbb lévén – hogy a préfet-ek semmit sem óhajtanak
annyira, mint hogy ellenzéki département-be neveztessenek ki, mert itt
szabad kezük van és kevésbbé szeretik, ha kormánypárti megyébe nevezik
ki őket, ahol alárendeltek; ebből az is következik, hogy a francia
kormány nem kormányoz reálisan, csak az ellenzéki département-ekben,
amelyek, minthogy ellenzékiek, az állam megyéi és csakis nagyon
pártoskodó és prekarius módon kormányoz a kormánypárti
département-ekben, amelyek, minthogy kormánypártiak, a parlament megyéi.

De ne gondoljuk, hogy ezen utóbbiak a számosabbak. Valóságos helyi
kormányuk van. Szenátoraik és képviselőik egy départementi komitét
alkotnak, amelynek nem szabad a préfet-nek ellenmondania. A
kinevezéseket ők eszközlik, rákényszerítvén a miniszterre azokat, akik a
miniszter hatalma alatt állanak és rákényszerítvén a préfet-ekre azokat,
akik a préfet hatalma alatt állanak; áthelyezik azon néptanítókat, akik
nem választási ágensek, minthogy vétenek az egyedüli hivatás ellen,
amiért kinevezték őket és azokat is, akik nem elég buzgó választási
ágensek, minthogy hiányzik belőlük a buzgóság azon egyetlen
ténykedésben, amelyet tőlük kívánnak; közbenjárnak a bíróságoknál azon
ügyekben, amelyekben valamely pártfelük elítélhető volna, ami nagyon
rossz példa volna és ami kompromittálná a köztársaságot; végre is ők
kormányoznak.

Ezen igen jól szervezett és igen erős helyi kormányok, amelyeket
mindössze egyedül azért alkottak, nehogy a törvény kormányozzon,
minthogy a törvény kedvezhetne a köztársaság ellenségeinek, a mai
rendszer legkúlönösebb jelenségeinek egyikét képezik és eszes
mechanizmusuk által a történetíró figyelmét keltik fel, egyébiránt pedig
a harmadik köztársaság _lényeges intézményét_ képezik.

Megértjük, mily kitünő ürügyet talál a bíróság ezen intézményben arra,
hogy minden felelősségtől felmentse magát, máskülönben pedig körülbelül
azon lehetetlen helyzetben van, hogy nem képes valamely felelősséget
érvényesíteni. Mert nehezebb ellenállani a helyi, mint a központi
kormánynak, a helyi kormány sokkal inkább birtokában tart, sokkal inkább
felügyel reád és sokkal szigorúbban elnyom. A központi kormánytól inkább
meg lehet tagadni pártfelei valamelyikének felmentését bebizonyított
vadászati kihágás esetén; mindent összevéve, jól tudjuk, hogy semmibe
sem veszi azt, de nagyon tiszteletlen és igen veszélyes lenne a helyi
kormánytól megtagadni azt.

Tegyük hozzá, hogy ha a bíróság nem engedelmeskednék a helyi kormánynak,
szemben találná magát _úgy_ a helyi kormánnyal, _mint_ a központi
kormánnyal, mert a helyi kormány tagjai mint köztársaságellenest
jelentenék fel a központi kormánynak, a központi kormány pedig annyiban
függ a helyi kormánytól, hogy azon parlamenti tagokból van összealkotva,
akik a központi kormányt oly könnyen megdönthetik. A bilincs tökéletesen
szoros, nagyon erős.

Következésképpen a francia bíróság, amennyire csak képes engedelmes –
vagy ha így akarjuk – a lehető legkevésbbé engedetlen a helyi kormány
iránt a parlament megyéiben és ítéleteiért önként neki engedi át a
felelősséget.

És ez – miként mondtuk – a rendes, a mindennapi. A rendkívüli – miként
láttuk – s amire Poincaré sem mulasztotta el célozni, azon, még pedig
eléggé számos ok, amidőn a törvényhozó hatalom magához ragad egy
bírósági ügyet, amely előtte rosszul kezeltnek vagy rosszul elítéltnek
látszik. Példa 1910-ben a Rochette-ügy. Rochette bankár és ügyes
üzletember, aki egyébiránt kevéssé vonzó, rendkívüli eredményekkel és
mérhetetlen népszerűséggel bír. Megszámlálhatatlan vállalatainak
részvényesei bizalommal vannak iránta. A kormány – miként mondá –
részint a megtakarított kis tőkékről való gondoskodásból és ez nem
lehetetlen, mert lehet, hogy a kormánynak van néha gondja a nemzet
közérdekeire, ami egészen a monarchikus kormányzat, az atyáskodó
kormányzat hagyománya – és éppen ezen érdekben, amelyet azon emberek
iránt tanúsított, akiknek egyike sem panaszkodik, holott _panaszkodnia
kellene_, van valami éppen oly megragadó, mint nevetséges, részint, ami
pedig nem sokkal valószínűbb, de szintén valószínű, a bankároknak, az
állam barátainak és Rochette ellenségeinek érdekében – elhatározta
utóbbi elejtését. Nem járhatván el közvetlenül a törvényszéken, minthogy
nincs panaszos, talált panaszost, feltámasztja, felfedezi és mozgásba
hozza a bírósági gépezetet. A képviselő-kamara, amelynek – úgy látszik –
nincs ugyanaz a gondja, mint a kormánynak a kis megtakarított tőkére,
parlamenti vizsgálatot rendel el, vagyis legalább erkölcsileg magához
vonja az ügyet és megteszi magát bírónak. Mit akar ez jelenteni? Azt,
hogy a király «Grandes Jours»-okat rendel el. Midőn a régi uralom alatt
valamely tartományban a jogszolgáltatás a sokszoros bűntettek és a
bünösök elhatalmasodása miatt tehetetlen volt, a király Grandes
Jours-okat rendelt el, t. i. egy teljhatalmú igazságügyi főtörvényszéket
alkotott, amely határozottán őt, a királyt képviseli és amelynek joga
volt mindazt tenni, amit ő maga tehetett. Éppen így a kamara, vagyis a
Souverain, vagyis a fejedelem, vagyis Franciaország, megállapítván vagy
megállapítani vélvén, hogy a bíróság olyan ügyben, melybe a kormány
beleártja magát, mint mindig s miként ez neki elve, engedelmeskedik a
kormánynak; mi több, megállapítván azt, hogy a kormány talán saját
érdeke szavára és nem Franciaország érdeke szavára hallgatott: megtartja
a maga Grandes Jours-jait, kijelenti, hogy ő, a főhatalom, mint
souverain, önmaga fog ítélkezni. A kormány helyettesévé teszi magát,
amely önmagát tette a bíróság helyettesévé; «a fejedelem ténye» fölé
helyezi a saját «fejedelmi tényét», amelyet a kormány a bíróság fölé
helyezett; kiveszi a kormány kezéből, amely kivette a bíró kezéből;
alapjában rossznak jelenti ki a kormány önkényét, azért mert a magáéval
helyettesíti azt.

Montesquieu egy éjszaka alatt megőszült volna a hatalmaknak ezen, a
hatalmak még nagyobb zűrzavara által megjavított zűrzavara miatt; a
megkettőzött hatalom ezen zűrzavara miatt s egy sajnálatraméltóbb
heresis által kijavított első heresis miatt és azt mondta volna, hogy ez
a másodrendű hatalom szerinti önkényuralom.

Mi sem igazabb; különben hát mi a teendő? Mert ha a bíróság többé semmi
sem azon ügyekben, amelyekbe a politika beleártotta magát és a politikai
ügyekben a kormány a bíró, logikus, hogy úgyis, mint bíró, úgyis, mint
végrehajtó hatalom, számot adjon a törvényhozó hatalomnak. Én
törvényhozó hatalom, elragadom tőled végrehajtó hatalom bírói
hatalmadat; úgy van, de mert te végrehajtó hatalom, jogtalan támadást
intéztél a bírói hatalom ellen; ami kettős jogtalan támadást jelent;
igen talán, de ez olyan jogtalan támadás, amely megjavít egy másikat és
olyan bitorlás, amely egy másik bitorlásnak szolgál indokul.

– Ez azonban anarchia.

– Oh, ami azt illeti, hát az; és ez még egy ok arra, hogy a bíróság
magát felelőtlennek érezze és hogy végre is mosolyogjon a felelősségen.
«Nagyon sok az ügy», mondja. «A fejedelem ténye», a végrehajtó hatalom
részéről felettem; a «fejedelem ténye» a törvényhozó hatalom részéről, a
végrehajtó hatalom felett. Én a végrehajtó hatalomtól függök, amely a
törvényhozó hatalomtól függ. Számot kell adnom a kormánynak, amelynek
számot kell adnia a kamarának. Mindebben csak egy dolog világos, hogy
igen kis dolog vagyok és hogy semmiben sem vagyok felelős. A rendes
ügyekben – kivéve egyébiránt a helyi kormányok mindennapi közbenjárását,
– azt teszem, amit a törvény és az én törvénymagyarázásom szerint tenni
kötelességemül vélek, azon ügyek körében pedig, ahol a kormány érdekelve
van, ezt mondom a kormánynak: «mit kívánsz?», a törvényhozó hatalomnak
ezt: «mit kívánsz?» és mindakettőnek: «megegyeztetek, hogy közös
akaratotok teljesüljön? egyáltalában nem egyeztetek meg? tárgyaljatok,
egyezzetek ki egymással és amidőn megegyeztetek, veletek leszek. Sem
egyéb mondanivalóm, sem egyéb tennivalóm nincs. Így akarja ezt a reális
alkotmány, amely a hivatalos alkotmány ünnepélyes homlokzata mögött
kormányozza ezen országot».

Más szavakkal Franciaországban a bírói hatalom többé nem létezik, nincs
Franciaországban bírói hatalom. «Ebben az anarchiában egy igazságügyi
miniszter egy kevés rendet akart teremteni és ezzel parlamenti viharokat
keltett fel», mondja Poincaré. Valóban, igen óhajtanám tudni, kinek
jutna eszébe a két kamara valamelyikében megszorítani a két kamara
hatalmát, biztosítván, bárha kis mértékben is autonómiáját, vagy csupán
csak függetlenségét a bírói hatalomra nézve. A politikai, valamint a
többi testületeknél is sikert érünk el, ha jogkörük kiterjesztését
javasoljuk és kétségtelenül nem, ha megszorítását javasoljuk. Poincaré
azt konkludálja, hogy ez a folyamat csakhamar végét fogja vetni az
igazságszolgáltatás tekintélyének. Egészen az ő véleményén vagyok,
kivéve, hogy nem látom egész határozottan, hogy miért használja a jövőt;
azt is konkludálja, hogy az ítélkezés művészetét el fogják hagyni az
intrikák művészete által. Talán igen, de mit óhajthatnának természetesen
a parlamenti tagok, ha csak nem azt, hogy Franciaországban
kisebb-nagyobb tökéletességgel minden az ő képmásuk szerint legyen?

Egy másik felelőtlenség, amelyet a francia bíróság _megszerzett_, a
bűntető perekkel kapcsolatos, minden felelősségtől felszabadították
magukat; a büntető perekben csak a zsüri ítélkezik. Az esküdtszék
története rendkívül érdekes. Nagyon távoli antikvitásból ered. Az athéni
heliasták bírósága esküdtszék volt.[1] Azért akart ítélkezni, _nem
fontos, hogy ki volt_ (feltéve, hogy polgár volt), mert ítélkezni
kellemes s mert ezt mondta: «ítélkezni akarok». Meg is fizették ezért
egy kissé. Ítéletei közül leghíresebb az, amellyel a kissé szarkasztikus
semmittevőt, akit Socrates-nek hívtak, halálra ítélte. Rómában soha sem
létezett, a rómaiaknak soha sem volt teljes demokratikus érzelmük.

Az angoloknál igen régi.

Az angolok utánzásából a XVIII. század francia bölcsészei – maga
Montesquieu is – teljes bátorságukkal ajánlják. Nem mulasztja el mondani
– és ezt jól tartsa meg az olvasó, amiről későbben tárgyalni fogok –
hogy a zsüri bíráskodása «nem lévén sem egy bizonyos rendhez, sem egy
bizonyos foglalkozáshoz hozzákötve, hogy úgy mondjuk, láthatatlanná és
nullává válik; a bírák egyáltalában nincsenek folytonosan szemünk előtt,
a bíróságtól és nem a bírótól félünk». Hozzáteszi: «Sőt szükséges, hogy
a bírák a vádlottal egy állásúak vagy vele egyenlőek legyenek, nehogy
arra a gondolatra jöhessen, hogy olyan emberek kezébe jutott, akik
erőszakoskodni akarnak felette».

Voltaire Angolországról írt leveleiben (lettres sur l’Angleterre) nagyon
dícséri a zsürit és azt a szabadság egyik védbástyájának tekinti, el
lévén már telve a parlamentek elleni azon gyűlölettől, amelyet egész
életén át megtartott.

Sokkal inkább határozott ezen pontra nézve életének végén de Beaumont
Illéshez (1771) intézett levelében: «… egész egyszerűen jobban szeretem
az esküdtek régi módszerét, amely Angliában maradt fenn. Ezen esküdtek
soha _sem engedték volna kerékbe törni Calast_ és Riquet alatt (a
touloni parlament államügyésze) kerékbe töretni tiszteletreméltó
feleségét; nem törették volna kerékbe a legnevetségesebb bűnjelenségek
mellett Martint, a 19 éves la Barre lovagot és d’Etallonde elnök 17 éves
fiát, nem tépették volna ki ítéletileg nyelvét, nem vágatták volna le
kezét, nem vetették volna testét lángok közé azért, mert a kapucinusok
egy körmenete előtt nem tanúsított tiszteletet és mert a gránátosok egy
silány dalát énekelte.

Ime, ez helyes; de amidőn Voltaire a Calas- és a la Barre-üggyel
foglalkozott, igen szorgalmasan szerzett információkat és ez becsületére
válik. Hát milyen értesülést nyert? A la Barre-ügyet illetőleg azon
értesülést nyerte, hogy: «Abbevilleben egy egész éven át csak a
szentségtörésekről beszéltek; azt mondták, hogy egy új felekezet
alakult, amely minden Krisztus-keresztet elégetett, minden ostyát a
földre dobott és késsel szúrta át azokat és hogy bizonyították, miként
azokból vér ömlött s voltak asszonyok, akik hitték, hogy tanúi voltak
annak; és hogy felújították mindazon rágalmakat, amelyek Európa annyi
városában voltak elterjedve a zsidók ellen; és tudják – teszi hozzá –
mily kihágásokba viszi a szerzetesek által mindig felbátorított
népességet a fanatizmus kegyetlensége».

A Calas-ügyet illetőleg azon értesülést nyerte, amit 1765 március 1-ről
Damilaville-hez{3} írt levelében mond: «mily nagy volt meglepetésem,
midőn provencei nyelven ezen rendkívüli ügyről írtam és katholikusok s
protestánsok azt felelték nekem, hogy Calas bünösségében nem lehet
kételkedni. Még sem hátráltam meg. Szabadságot vettem magamnak még
azoknak is írni, akik a tartományt kormányozták, azoknak, akik a
szomszédos tartományokban parancsnokoltak és az állam minisztereinek;
mindnyájan egyértelműleg azt tanácsolták, hogy egyáltalában ne ártsam
bele magamat egy ily rossz ügybe; mindenki megítélt és én tovább is
kitartottam…» Egy másik levélben ezt mondja: «a nép fanatizmusa
eljuthatott egészen a tájékozott bírákig (Toulouse-ba). Többen ártatlan
bűnbánóknak mutatkoztak; tévedhettek…»

És aztán! Ha az abbeville-i nép őrjöngött la Barre és d’Ettalonde ellen
s ha a toulouse-i és toulouse-kerületi nép, úgy a protestánsok, valamint
a katholikusok őrjöngtek Calas ellen; ha a nép fanatizmusa oly nagy
volt, hogy el tudott jutni a bírákig; minthogy még biztosabb, hogy
sokkal hevesebben gyakorolná azt, ha nem hatolna a népből a bírákig és
magában a népben maradna; tehát eléggé valószínű, hogy az abbeville-i
népből választott zsüri elítélte volna La Barret és d’Etallonde-ot és
hogy a toulouse-kerületi népből választott zsüri elítélte volna Calas-t;
és ezután eléggé komikus ezt mondani: «a zsüri sohasem engedte volna
kerékbetörni Calas-t», a logikusabb következtetés az, hogy éppen ezt
tette volna; és «a zsüri sohasem égette volna meg La Barre-t», a
logikusabb következtetés ez, hogy minden valószínűség szerint megtette
volna.[2] Az az igazság, hogy a zsürit jogosítván fel ítélethozatalra a
bűntettesek pereiben, elvonták a vizsgálatot, az elmarasztalást vagy
felmentést a bírák szenvedélyeitől és a vizsgálatot, elmarasztalást vagy
felmentést rábízták a nép szenvedélyeire, hogy pedig a bírák és a nép
szenvedélyesek, az teljesen az én véleményem; de azt hiszem, hogy a
bírákból inkább kihaltak a szenvedélyek egy sokkal nagyobb műveltség, a
törvény és a jogtudomány ismerete, a jogászbölcsészek olvasása és az
okoskodás szokása folytán, következésképpen úgy látszik nekem, hogy
kevesebb szenvedély van a bírákban és hogy szenvedélyek csak a népben
vannak.

Hozzáteszem, hogy a szenvedélyek a bírákból kihaltak a felelősség érzete
folytán, a zsürinek pedig nincs semmiféle felelőssége. Visszatérünk
Montesquieu igen szép szavaihoz: «a zsüri bíráskodása nem függvén össze
sem egy bizonyos renddel, sem egy bizonyos foglalkozással, hogy úgy
mondjuk, láthatlatlanná és nullává válik. A bírák egyáltalában nincsenek
folytonosan szemeink előtt és a bíróságtól félünk s nem a bíráktól». Ez
nagyon eszes és mélységes mondás. De ha a zsüri láthatatlan és nulla
bíróság, akkor a gonosztevők többé nem félnek a bíróságoktól s nem
gyűlölik azokat, ami kellemes a bíróságoknak; csakhogy nincs többé senki
sem, akit a gonosztevők gyűlölnek és akitől félnek, ez pedig
veszedelmes.

Azt mondjátok, ha nem félnek a bíráktól, akik láthatatlanok, félnek a
bíróságtól, amelyet nem látnak, de tudják, hogy van.

Nem tudom egészen, nem tudom, vajjon egy – hogy így mondjuk –
láthatatlan és nulla bíróság nagy félelmet okoz-e. Azt hiszem, olyan
félelmet okoz, mint a véletlen, mert ez a bíróság határozottan a
véletlen. Vajjon az a zsüri, amelyre a bűntettes gondol, gyenge lesz-e
vagy szigorú? Semmit sem tud arról; s mert nem tud arról semmit, ez
megnyugtat titeket, minthogy ennek meg kell őt félemlítenie, engem pedig
megijeszt, minthogy ez őt bizalommal töltheti el. Az a bűntettes, akire
a bíró előtti eljárás vár, bizonyos abban, hogy el lesz ítélve, ha
elfogják, az a bűntettes pedig, akire a zsüri előtti eljárás vár,
bizonytalanságban van aziránt, fel lesz-e mentve vagy el lesz-e ítélve.
Maga ez a bizonytalanság – úgy tetszik nekem – inkább felbátorító, mint
megfélemlítő. Az a bűntettes, akire a bíró előtti eljárás vár, nem
számíthat az ügyvédre, mert az ügyvéd sohasem változtatja meg a bíró
véleményét; az a bűntettes ellenben, akire a zsüri előtti eljárás vár,
számít az ügyvédre, aki igen gyakran megváltoztatja a legtöbb esküdt
lelkiállapotát. Mindent egybevéve, a bűnvádi perek átszármaztatásával a
bírákról az esküdtekre, csak a bírák és a bűntettesek vannak
megelégedve, a bírák azért, mert ez őket egy súlyos felelősség alól
menti fel, a bűntettesek pedig azért, mert azon – 50% – esélyhez, hogy
nem esnek fogságba, az esküdtszék által való felmentés 75%-ának esélye
járul. Ez megnyugtató és bizonyos mértékben felbátorító. Adva lévén,
hogy 100 bűntény közül 50 ismeretlen marad s hogy a felmaradt 50 közül a
bűnszerzők 50%-át nem fedezik fel s hogy a felmaradt 25% közül a
bűnszerzők 75%-át felmentik, minden túlzás nélkül és éppen ellenkezőleg
úgy lehet számítani, hogy midőn egy bünös bűntettet követ el, 6 ellen 94
esélye van arra, hogy meg ne bűntettessék, ami a bűntettes ipart sokkal
kevésbbé teszi kockázatossá, mint a kisboltosipart, mert a kisboltosok
közül 50% válik vagyonbukottá, a bűntettes-iparosoknak pedig csupán 6%-a
csinál rossz üzletet.

Ez magyarázza meg a bűnözés folytonos és igen gyors emelkedését. A
vallásos nevelés csökkenésével és a néptanítók istentagadó erkölcsének
befolyásával kísérelték meg ezt megmagyarázni; mindez kétségtelenül
közrehat és alig kételkedem abban, hogy közre is hat; mégis az a dolog
alapja, hogy a mesterségek nagyobb része az eredménytelenség több
esélyét szolgáltatja, mint az orgyilkosság mestersége, hogy az
orgyilkosság hivatása, anélkül, hogy helyeselni kellene, teljes
gondtalanságot nyújt vagy legalább _egyikét a biztosabbaknak;_ úgy hogy
a hivatalnoknak vagy az orgyilkosnak van az egyedüli gondtalan
foglalkozása. Ez a kriminalitás és a hivatalnoki pálya felé vezet és
elfordítja az ipartól a komoly elmék nagy számát.

Jegyezzétek meg még, hogy ezen láthatatlan és nulla bíróság – miként
Mostesquieu mondja – t. i. a zsüri láthatatlannak és nullának tudja
magát és hogy felelőtlenségéhez hozzácsatolja felelőtlenségének érzetét
és tudatát is. A zsüri tényleg láthatatlannak és nullának érzi magát;
nincs kifejezetten és névszerint kiszolgáltatva a megbüntetett bűnösök
vagy azok barátai gyűlöletének és haragjának.

– Helyes, ez szigorúbbá teszi az esküdtbíróságot! – … és nincs
kifejezetten és névszerint kiszolgáltatva a nem védett és nem
oltalmazott tisztességes emberek méltatlankodásának és haragjának, ami
szabad teret enged érzelmeinek. A zsüri a polgároknak nyolc napra
ítélkezési joggal felruházott csoportja, amely először is, minthogy
nincs semmiféle jogi-, sem a bűntettesre irányúló lélektani ismerete –
össze-vissza ítélkezik, majd a politikai közvélemény, majd érzülete
szerint és azon benyomás szerint, amit az ügyvéd vagy közvádló
ékesszólása gyakorolt reá; és amely azután, annak tudatában, hogy
össze-vissza ítélkezett, hajlandósággal bir arra, hogy felelősségét még
majdnem a semmire szállítja le, amely oly kevéssé terheli őt s ily módon
akarja a majdnem abszolut felelőtlenséget – amelyet élvez – még inkább
növelni.

Nagyon ritka dolog mintegy tiz év óta, hogy az a zsüri, amely marasztaló
ítéletet hozott, ne irna alá kegyelmi kérvényt, ítélete után. Mit jelent
ez? Hát nem tudjátok mit cselekedtek, hát beismeritek, hogy nem tudjátok
mit cselekedtek? Teljhatalmatok van. Megvan nektek engedve, hogy egy
bizonyos bűntettest felmentsetek, még akkor is, ha beismerésben van,
mert nem azt kérdezik tőletek: «elkövette-e ezt a vádlott»? hanem ezt:
«bűnös-e a vádlott?» és mindig kimondhatjátok, – s amiben nincs semmi
észellenes – hogy egy ember, aki megölte atyját és anyját nem _bűnös_.
Megmérhetetlen és abszolut teljhatalmatok van. Hát teljhatalommal
birván, marasztaló ítéletet hoztok és ugyanazon kézzel s ugyanazon
negyedórában kegyelmi kérvényt irtok alá! Ez kápráztatja el egészen az
elvakulásig felelőtlenségetek szenvedélyét. Marasztaló ítéletet hoztok,
minthogy – bár némi ellenszenvvel viseltettek a marasztaló ítélethozatal
iránt – lelkiismeretetek szerint és saját magatok lebecsülése nélkül nem
tehettek másként; mégis másra akarjátok hárítani a felelősséget;
végeredményben azt akarjátok, hogy más ítélkezzék ne ti, vagyis hogy más
tagadja meg a kegyelmet.

A felelősségtől való írtózás, a felelőtlenség szenvedélye ez:
«mindenekelőtt és mindenekfelett ne engem terheljen a felelősség»
mondjátok.

Végre még két dologgal találkozunk itt, ami azonban egyremegy; először a
francia embernek azon hajlamával, hogy mindig mossa a kezeit; «tettem
valamit, de azon szin alatt, hogy amit tettem semmis és meg nem történt
legyen».: «nem ártom bele magamat, sohasem akarom beleártani magamat,
sőt midőn a törvénynél fogva ártottam bele magamat, keresek és találok
egy közvetítőt, hogy ne legyek beleártva. Azután pedig azt találjuk itt
nem kevésbé kifejezően – amint hiszem – hogy már egy század óta minden
francia ember arra törekszik, hogy a kormány tegyen mindent.

Amint az esküdtszék, úgy példáúl a semmitőtörvényszék is örömmel mondja:
«ez a fejedelem ténye», ez az utasítás, «nem vagyok részes benne»; épen
így a zsüri is örül, hogy mondhatja: «nem vagyok részes benne, nincs
részem ebben a bűnbocsánatban, marasztaló ítéletet hoztam, aláírtam a
kegyelmi kérvényt; a kormány megkegyelmezett, ez nem az én hibám; ebben
a kivégzésben nincs semmi részem; marasztaló ítéletet hoztam, igaz,
aláírtam egy kegyelmi kérvényt, a kormány kegyelmet adhatott volna, nem
tette, ez nem az én hibám; _átszármaztattam minden hatalmamat a
kormányra; mert Franciaországban jogos és mintegy alkotmányszerű, hogy
mindent a kormány tegyen._»

Ebből eléggé látható, hogy a felelősség elől mindenki megfutamodik. Egy
aránylag egyszerű és szorosan összefüggő törvénykönyv által felmentjük a
bíróságokat azon felelősségtől, amely onnan származott, hogy
törvénymagyarázatra és egy kissé a méltányosság alapján való ítélkezésre
voltak kötelezve, megvannak elégedve; felmentjük őket, hogy a bűntettes
felett ítélkezzenek, de megterheljük ezzel a zsürit, ami kellemes a
bíráknak és előnyös a bűntetteseknek és úgy a bírák, valamint a
bűntettesek meg vannak elégedve; ámde a zsüri maga – jóllehet
láthatatlansága és nullitása folytán felelőtlen – nincs mindenben
megelégedve ezen láthatatlan és quasi-nulla felelősséggel, amelyet
átszármaztattak reá s amely alól felmenti magát s átszármaztatja a
kormányra a kegyelmi kérvény által.

Ekként oly látványosságával találkozunk itt a tévelygő, minden oldalról
rossz szemmel nézett, rosszúl fogadott, elűzött s úgy az egyik, valamint
a másik rész előtt gyűlöletes és végül a kormányra átruházott
felelősségnek, – amely különben azzal semmiképen sem törődik.

Mindez jellemző a XIX. és XX. század franciájának szellemi állapotára.
Ámde ez nem minden. A bírák felelőtlenségéhez, meg a zsüri
felelőtlenségéhez mintegy húsz év óta még hozzákapcsolták a bűntettesek
felelőtlenségét is. Minden tisztességes ember felelőtlen akar lenni a
marasztaló ítéletekért, de azt is tudni kell, hogy a bűntettesek is
felelőtlenek a bűntettért. Maga a törvénykönyv már jóval előbb állította
fel azon elvet – és jól jegyezze meg az olvasó ezen pontot – amelyből
tökéletesen megtudjuk, hogy ki az elmebeteg: 1-ször, hogy _a bűnöst_
kell elítélnünk. (Innen van, hogy nem ezt a kérdést teszik fel az
esküdteknek: «a vádlott követte-e el a cselekményt, amiről szó van?» –
hanem ezt: «bűnös-e a vádlott?») 2-szor, hogy a bolond nem bűnös.

Minden oldalról észrevették, tanulmányozván egyrészről a bűnösséget,
másrészről az elmebetegséget, hogy a bűnös mindig elmebeteg,
következésképpen, hogy az elmebeteg sohasem bűnös és hogy végső
következtetés szerint a bűntettest sohasem szabad elítélni.

Ismételjük az elmondottakat; elemezzük a kérdést. Lehet azt mondani,
hogy az elmebeteg bűnös? Bizonyára nem; ez a józan ész ellen van. A
bolond beteg, _aki nem tudja mit cselekszik_ és akinek nem számítható be
amit cselekszik. Gondozni kell őt, nem bebörtönözni. _Ő felelőtlen._

Ám legyen; de nincsenek fokozatok az elmebetegségben; igen valaki többé,
vagy kevésbbé elmebeteg; vannak félbolondok, akik igen veszélyesek,
talán inkább mint az egész bolondok, minthogy kevésbé nyilvánvaló
bolondok; de végre is csak félig bolondok.

Hát igen, nincsenek negyed- meg ötödrész bolondok? Istenem hát persze,
hogy vannak s ez nyilvánvaló és mivel különböző fokozatok vannak
következésképen van tökéletlen felelősség, vagy korlátolt felelősség?
Kétségkívűl innen származik a többé- vagy kevésbbé korlátolt
felelősségnek minden rendszere és találkoztak orvosok, akik a felelősség
huszadrészét állapították meg; találkozott egy (ez megtörtént), aki egy
bűntettesnél 45% beszámíthatóságot talált.

Ám legyen; de mi a jele valamely bűntettesnél a teljes vagy részleges
felelősségnek? Ha úgy tetszik maga a bűnössége. A jogszolgáltatás
évkönyvei egészen telve vannak olyan ítéletekkel, melyek azt jelölik
meg, hogy ez az egyedüli kriterium. Elítélnek egy embert azért, mert
lopott egy nagy árúházban. Elítélik, bebörtönözik; büntetése
elszenvedése után szabadon bocsátják. Másodszor, harmadszor, tizedszer
is lop. Már ekkor többé nem ítélik el, mert ha tizedszer lop, többé nem
tolvaj, de kleptomaniakus: bolond, nem bűnös többé. Ebből következik,
hogy minél inkább bűntettes valaki, annál kevésbbé bűnös; a bűntettesség
intenzitása minden bűntethetőséget eltöröl; az ember csak azon feltétel
mellett bűnös, ha kevéssé az; a bűnösségben emelkedve, kisebbítjük a
büntethetőséget, a nagy bűntettes egyáltalában nem bűnös és
végelemzésben egyedül a tisztességes ember büntethető, aki hibát
követett el.

Jegyezze meg az olvasó, hogy ez nagyon igaz, nagyon igaz _a
beszámíthatóság_ szabályánál, – miként a theologusok mondták. Lehet-e
_beszámítani_ vagyis _szemére vetni_ egy embernek, – aki nagyanyjától
kezdve fiunokájáig kiölte egész családját – azt amit cselekedett?

Nem, nem! nagyon is világos, hogy ez vadállat, akinek egyáltalán semmit
sem lehet mondani. Egy igen tisztességes, igen okos, igen
felvilágosodott embernek lehet beszámítani, lehet szemére hányni, hogy
egy könnyű kihágást követett el? Bizony lehet! Ő igen bűnös, mert
ismeri, látja a jót, szüntelenül látja, ha csak egyszer cselekedett is
rosszat: rendkívül bűnös.

Vita tárgya volt ez Pascal és a jezsuiták közt; a jezsuiták ezt mondták:
«az akinek semmi fogalma sincs Istenről, sem a vétkekről, amelyeket
elkövet, nincs semmi ismerete a könyörület cselekedetei gyakorlásának
kötelezettségéről, (bölcsészeti nyelven: nincs semmi ismerete a
kötelességről), vagy a bűnbánatról (contrition)
(lelkiismeretmardosásokról) (remords)… _semmi bűnt nem követ el_, ha el
is mulasztja ezen cselekményeket… Hogy egy cselekedet bűnné váljék, kell
hogy ez a lélekben lakozzék: a jó ismerete, hajlandóság annak tevésére,
ellenállás a rossz ösztönökkel szemben, stb., ha pedig ezen dolgok nem
lakoznak a lélekben egyáltalában nincs bűnösség!»

Pascal – elismerem, hogy bizonyos rátermettséggel – ezt felelte: Óh
atyám! mily nagy jó van ebben az én ismerőseim számára! Kell hogy hozzád
vezessem őket. Talán kevésbbé láttad azokat, akiknek – mert sohasem
gondolnak Istenre – kevesebb a vétkük; a bűneik megelőzték eszüket;
sohasem ismerték sem erőtlenségüket, sem azt a gyógyszert, amely őket
meggyógyíthatná. Sohasem gondoltak arra, hogy óhajtsák a lélek épségét
és még kevésbbé arra, hogy kérjék Istentől annak megadását; ebből
következik, hogy szerinted még a keresztség ártatlanságában vannak.

Sohasem voltak kényszerítve vétkeik által; vétkük különféle gyönyörök
állandó keresésében áll, amelynek folyamatát a legkisebb
lelkiismeretmardosás sem szakította meg sohasem. Mindezen túlzások
biztos vesztüket hitették el velem; de most atyám te arra tanítasz
engem, hogy épen ezen túlzások adják meg nekik biztos üdvöket. Légy
áldott atyám, aki ilymódon igazolod az embereket! Mások a lelkeknek
kínos szigorúsággal való gyógyítását tanítják, mig te megmutatod, hogy
akiket a legkétségbeesettebb betegeknek gondoltak, jól érzik magukat. Óh
ez a boldogság útja úgy ezen – mint a másvilágon! Mindig azt gondoltam,
hogy annál többet vétkezünk, minél kevesebbet gondolunk Istenre. De
amint látom, ha az ember odáig jutott, hogy egyáltalán nem gondol rá,
számára minden dolog erény lesz.

Senki sincs e félig vétkezők közt, aki némileg szereti az erényt. Ezek a
félig vétkezők mind elkárhoznak, de a szabad – a megátalkodott
bűnösöket, a befejezett, tökéletes, különbségnélküli bűnösöket a pokol
nem fogadja be: megcsalták az ördögöt, amennyiben átengedték magukat a
bűnnek.

Van ebben igazság; de azért mégis a jezsuitáknak van igazuk. _A
beszámíthatóság_, a szemrehányás és egyszóval a tulajdonképeni
értelemben vett büntethetőség szempontjából semmiképen sem bűnös az,
akinek nincs a jóról semmi fogalma, ellenben nagyon bűnös az, akinek
igen tiszta fogalma lévén a jóról cselekszi a rosszat és a félig
bűnösök, vagy a részben bűnösök ezen két szélsőség közt mozognak.

Következésképen a büntethetőség szempontjából a kegyetlen bűntettes
ártatlan és nagyon igaz, hogy magát a kriminalitást ismerik el
felelőtlenségnek és a bűntény nagyságát, amellyel a felelőtlenséget
mérik.

Ennek az a következménye, hogy soha sem bűnös valaki akkor, midőn
bűntettes ugyan, de elmebeteg.

Midőn a bíróságok azt kérdezik az orvostól: «Elmebeteg-e a vádlott?» az
orvosnak mindig ezt kellene felelnie: «Persze, mivel bűntettes». Ez nem
mindig dühöngő őrültség; de mindig gyönge elméjüség. Valaki öl
féltékenységből, vagy haragból, vagy bosszú-szomjból, mivel hülye;
azután öl, hogy lopjon mivel ügyetlen, mert amit megszerez sohasem ér
fel azzal amit elveszít; azután még lop anélkül hogy ölne butaságból,
tekintve a nagy sülyedést szemben a csekély előnnyel. A nem kényes
természetű ügyekben eljáró ember maga nem egyéb, mint korlátolt elméjű
szegény ördög aki ostobán azt hiszi, hogy meggazdagodni előny s aki
későn veszi észre, hogy ez mily bolondság. Minden bűnös degenerált, ez a
helyes elv. A megközelíthetetlen ember csupán intelligens ember lehet.

És hol kezdődik az erény? ott midőn nem csupán gáncs nélkül valók, – de
a hozzánk hasonlók iránt odaadók vagyunk; midőn nem csupán nem
cselekesszük a rosszat, amihez elegendő, ha intelligensek vagyunk, de a
jót cselekesszük, amire az intelligencia nem tanít.

Dehát a bűntettesek őrültek a delinquensek gyönge elméjűek és senkinek
sincs egészséges agyveleje és mindenki beteg és senki sem bűnös.

Tehát mentsük fel őket mind! – Dehogy, – ítéljük el őket mind, nem mint
bűnösöket, de mint akiket el kell rettenteni. Ez az elv rossz volt, a
büntethetőség a theologia számára homályban marad. Az az igaz elv, hogy
ne keressük sehol se a bűnösöket, de mindenütt lássuk meg a
veszélyeseket mindazokban, akik a törvényt megszegik.

– És ez egyre megy s nem is volt szükség annyit beszélni, hogy a
dolgokon mitse változtassunk.

– Persze; de ez nem jelenti ám ugyanazt és ez itt a fontos. A
bűntethetőség a beszámíthatóság ezen elvével a bíró vagy az esküdt, –
mindenekfelett a kevésbbé finom szellemmel bíró esküdt – megvan zavarva,
minthogy az elv mint gyakorlati útmutató túlságosan hamis. «Bűnös-e –
kiált fel az ügyvéd, ez az ember – akit maga bűntényének szörnyűsége
idiótának tűntet fel; ez az ember, aki születésétől kezdve – azon
cselekmény előtt, amely őt elétek vezette – nem cselekedett egyebet
rendellenességeknél? nem bűnös, beteg; gondozzátok!»

– Igaz mondja az esküdt, bizonyára nem bűnös (és ez igaz). _Tehát_
felmentem.

Ez a _tehát_ az ostobaság; igazán az, minthogy ez az ember képtelen volt
a bünösségre, hogy börtönbe kellene őt vetni.

«Bünös ez az ember, aki háromszor ítéltetett el lopásért és mégis lop?
Ez mániákus. Bűntetik a mániákusokat?

– Nem bünös, mivel oly gyakran bűnös – mondja az esküdt és felmenti.

– Nem tízszeresen bünös ez az ember – mondja a közvádló – aki eddig jó,
épeszű és igen értelmes ember volt, de aki csalárd tolvajságot követ el,
de aki visszaél tisztessége jó hírnevével, hogy könnyebben követhesse el
a bűnt.

– Igen tízszeresen bűnös – mondja az esküdt (és ez igaz) _Tehát_ nem
engedem el azt neki.

Ez a _tehát_ nem ér semmit. Várni kell a bűntetéssel vagy szigorú
bűntetéssel, hogy visszaesés álljon be. Eszerint a bünösségnek és a
beszámíthatóságnak ezen hamis elv által a gyakorlatban, a megtorlás
rendjében a képtelenségek gyűjteménye származik az ítéletek körében; de
legalább is és mindig állandó bizonytalanság keletkezik azok
gondolatkörében, akik ítélkeznek, minthogy nem tudják többé s ezért nem
is lehet őket okolni, ha vajjon a nagyobb bűnöst kell-e jobban vagy
kevésbbé, avagy a kevésbbé bünöst kevésbbé vagy még inkább bűntetni.

Ez azért van így, mert rossz az elv; másikra van szükség. Az ártalmasság
és az elrettentés álláspontjára kell helyezkedni.

Ami az ártalmasságot illeti: nem arról van szó, vajjon bünös-e az
_illető_ vagy sem; erről nem tudunk semmit; ez bölcsészeti kérdés;
vajjon felelős-e vagy felelőtlen, erről sem tudunk semmit, ez is
bölcsészeti kérdés; hanem arról van szó, veszélyes-e az _illető_ és mily
mértékben. Ijesztő módon veszélyes, ha faragatlan s következésképpen,
nem bünös. Nem bünös talán, de ártalmatlanná teszem, mert veszélyes.
Eléggé veszélyes, ha félig faragatlan, ha félig értelmes, ártalmatlanná
teszem azzal, hogy _gondozom_, nevelem s arra törekszem, hogy ami benne
intelligens, lépésről-lépésre haladjon. Kevéssé veszélyes, ha nagyon
értelmes létére ostobaságot követett el; bünösebb talán, mint egy másik,
de efelett majd a bölcsészek fognak tárgyalni; én csupán megbűntetem,
mert leckére van szüksége; de mindenesetre olyan emberek kezei közé
adom, akik meg fogják neki mutatni pontosan, hogy intelligens létére
mily képtelen módon járt el.

Ami a megfélemlítést illeti: ezek az emberek nem csupán azok, akiket
elénk, az ítélkezők elébe vezetnek, de még a velük egyformák is
fogékonyak a botbüntetésektől okozott félelem iránt és akik közöttük a
legostobábbak, csakis ez iránt fogékonyak. A bűntetésnek olyan eszköznek
kell lennie, amely megszünteti a veszélyes állapotot; mindenekfelett
pedig a megfélemlítés eszközének kell lennie. Az állatok különben,
amelyek sokkal inkább érzékenyek a szelidség eszközei iránt, mint az
emberek, megfélemlítés által taníthatók, azon emberek pedig, akik
közelednek az állatiassághoz, nagyon érzékenyek a megfélemlítés iránt s
azáltal részben taníthatók. Kell, hogy a veszélyesek, az ártalmasak
féljenek a büntetéstől; hogy a büntetés ne legyen szelid, ne legyen
semmi indok arra, hogy attól a bünös ne féljen, hogy esetleg óhajtsa azt
vagy hogy azt már eleve is bizonyos kedélyeskedéssel megkockáztassa. Az
Angliában használt testi bűntetések kitünő dolgok, mert elijesztenek és
aki azt elszenvedi, kiszabadulva a börtönből, többé nem fogja keresni,
hogy újból kitegye magát annak és azon rosszrahajlókat, akik még nem
követtek el bűntényt, a bűntetés elszenvedésének tudata nem fogja
felbátorítani annak elkövetésére.

Magától értetik, hogy ezen bűntetéseknek sohasem szabad megakadályozni,
hogy a szabad időközökben közre ne működjenek a bünös nevelése,
jóravezetése és javításában. Minden fogháznak kórháznak kell lennie,
minthogy betegekkel van dolgunk; minden fogháznak iskolának kell lennie,
amely iskola az agybetegek kórháza; de nem szabad, hogy a
kórház-iskola-fogház kellemes hely legyen a bűntettes számára, minthogy
a helyrehozás és a javítás eszközeinek egyike főleg a megfélemlítés.

A halálbűntetést bizonyára azért ellenzik annyira, minthogy kizárja
annak megfélemlítését és megjavítását, aki azt elszenvedi és nem szól
mellette egyéb, mint az, hogy elrettenti azokat, akik esetleg
elhatároznák ráadni magukat annak elszenvedésére. Ez, bocsánatot kérek,
egy oly szó leírásáért egy ilyen kérdésnél, ami mosolyt kelthet,
tökéletlen bűntetés, a doktrina szempontjából teljesen tökéletlen: három
közül csak egy célja van; nem vesz mást célba, csak az általános
elrettentést. Szükségesnek tartom bizonyos országokban és bizonyos
időkben; olyan országokban és olyan időkben, ahol és amidőn a vallásos
és erkölcsi nevelés teljes hiánya olyan figyelembe veendő társadalmi
réteget teremt, ami csupa banditákból áll, olyan időkben és országokban,
amidőn és ahol a szelidség, még inkább a többi vagy a más egyéb
represszáliák semmissége nem hagy fenn egyéb elrettentőt a
halálbűntetésnél és oly időben, midőn a bünözések kiújulása szükségessé
teszi, hogy visszatérjünk az elrettentéshez.

Például Franciaországban a XX. század kezdetével öt vagy hat évig nem
volt többé kivégzés és a bünözés oly villámgyors módon növekedett meg,
hogy visszatértek a főbenjáró bűntetések végrehajtásához. Ezen
visszatérés sokkal újabb keletű, semhogy statisztikailag megállapítható
volna, vajjon összefügg-e vele a bűnözések csökkenése. Nagyon is híve
vagyok a halálbűntetésnek, ha be van bizonyítva, hogy csakis ennek van
hatása, de nagyon is ellenzem az olyan bűntetést, amely csupán
elrettentő, amikor a többiek is azok, óhajtanám egy oly kísérlet
végrehajtását, ami könnyű volna. Olyan ország, mint Anglia, ahol a
börtönökben keményen bűntetnek, ahol a fogház nem egyszerű
találkozóhely, függessze fel tíz évre a halálbűntetést. Ha ezen tíz év
alatt a bünözés nem növekedik, ez bizonyítéka lesz annak, hogy a fogház
fenyítéssel elegendő elrettentési rendszer és ekkor kell, hogy
eltöröljék a halálbűntetést vagy hogy felfüggesszék. Ha a bűnözés
emelkedik, ez annak lesz a bizonyítéka, hogy a fogház fenyítéssel nem
elegendő és hogy a halálbűntetésnek elrettentő külön és specifikus ereje
van, amelyről a legnagyobb helytelenség volna lemondani.

A bűntető doktrinában nem kell beszélni sem bűnözésről, sem
felelősségről, sem beszámításról; csupán a többé vagy kevésbbé nagy
társadalmi veszélyről. Vissza kell térni a szavak igazi értelméhez. Mit
jelent ez: _ártatlan?_ azt jelenti: _aki nem árt_. Mit jelent ez:
_ártalmas?_ azt jelenti: _aki árt_. Ime, a szavak közhasználatú értelme.
Ami a szubtilis bölcsészet közbelépésére és a felelősség és
felelőtlenség megfontolása mellett oda jutott, hogy _ártatlan_ lett az
emberek között a legártalmasabb és hogy minél ártalmasabb, annál
ártatlanabb; de hagyjuk ezt és csupán az _ártalmasak_ ellen védekezzünk;
adjuk meg neki, – ha úgy tetszik – hogy nem bűnös, de akadályozzuk meg
szigorúan, hogy ártalmas lehessen.

Ime, a bűntetőjogi igazság. De észre lehet venni, mennyire zavarba
ejtette az esküdtek lelkét a szociális felelősséggel alattomosan
összezavart erkölcsi felelősségnek feltalálása. A bünösök felelőtlensége
fokozta az esküdteknél azt, hogy maguk is felelőtlenek legyenek, mivel
lélekjóságból és francia szelídségből szeretnek felmentő ítéletet hozni;
ujjongtak, midőn erre ürügyet találtak. Mindenik esküdt ezt mondja:
«ezen lélektani felelősséghez nem nagyon értek, de amit megértek, ezen
felelőtlen bűntettesekkel szemben, az az, hogy én válok azzá, ez azután
szép dolog».

A bírák felelőtlensége, akik a törvény által felmenthetik magukat az
ítélkezés gondjától; akik felmenthetik magukat és hiszik, hogy
kötelességük is felmenteni magukat a kormány által az ítélkezés
gondjától a legjelentősebb ügyekben; az esküdtek felelőtlensége, akik
annak dacára, hogy nem kell indokolást adniok, felmentethetik magukat a
kormány által az ítélkezés, különösen pedig a szigorú ítélkezés
gondjától, a kegyelmi kérvényekkel; a bűntettesek felelőtlensége, ami
igen megköveteli az esküdteknél az ítélkezéssel járó felelősség
elvállalásának félelmét, ime, a különféle s azt hiszem, elég számos
felelőtlenség, amelyek enerválják Franciaországban az összes
igazságszolgáltatást, különösen a bűntető igazságszolgáltatást és abból
olyan országot alkotnak, ahol a bűntettesek biztonsága leginkább meg van
őrizve, bár szerencsétlenségre tökéletlenül.

El kell tehát törölni a zsürit és vissza kell térni a tisztségek
vásárolhatásához? Bizonyára el kell törülni a zsürit, amely
képtelenségének minden bizonyítékát szolgáltatta annyira, hogy mindenki
úgy tekinti, mint a véletlent és mindenki, ügyvédek és közvádló, mindig
ezt mondják: «a zsürinél semmit sem lehet előre tudni».

A tisztségek megvásárolhatóságának erős pártfele lennék. Bármily
szörnyűnek látszik is, még mindig létezik bizonyos tisztségeknél: az
ügyvivők (avoués) és közjegyzők (notaires) tisztsége megvásárolhatók és
ez nem kelti fel az általános méltatlankodást, minthogy ez megvan. Hát
rosszul ítélkeznének felettetek a közjegyzők vagy az ügyvivők, akiktől
különben megkövetelik, hogy jogtudorok legyenek? Igen jól ítélkeznének,
nagy függetlenséggel és ha nem is teljes, de legalább igen nagy és igen
általános megvetésével az egyezkedésnek. Inkább alá vetnétek magatokat
az préfetek vagy az alpréfetek ítéletének? Nem, pedig éppen a préfetek
és az alpréfetek ítélkeznek felettetek.

De hát szigorúan véve nem lehet visszatérni a tisztségek vásárlásához.
Bár mindeniknél többet ér – nem habozom ezt mondani – mást is lehet
találni. Már tízszer kifejtettem – ami rövidségre ösztönöz – hogy
elegendő volna arra, hogy a bíróság – miként már volt – az állam
független rendjévé tétessék, például a következő eszköz: az állam fizeti
a bírákat, de nem nevezi ki, nem lépteti elő őket; semmiképpen nem
avatkozik bele sem kinevezésükbe, sem előléptetésükbe; ime, így
függetlenek.

Ki nevezi ki és ki lépteti elő őket? a semmítőtörvényszék; Franciaország
összes ítélőbíróságainál minden kinevezést és előléptetést ez eszközöl.

De a semmítőtörvényszéket a kormány nevezi ki.

Nem az nevezi ki.

Ki nevezi ki?

Franciaország bírósága választás által az elhalálozásokhoz képest.

A főtörvényszék nevezvén ki a bíróságot, a bíróság pedig a
főtörvényszéket, következik, hogy a bíróság zárt, autonom és autogén
test, amely csak önmagától függ és önmagából származik, éppen úgy,
miként a régi uralom bírósága és éppen ezt kell kieszközölni.

Csakhogy a régi uralomtól eltérőleg, a kormány fizeti a bíróságot, már
pedig aki fizet, az egy kissé mindig gazda is; s éppen úgy, amint a
törvény által szervezett bíróságot – miként megjelöltem – a parlament
talán egy kézmozdulattal megváltoztathatja, szükséges, hogy a bíróságot
mint állami rendet megalkotó törvény a legerősebb biztosítékokkal
alkotmányosan körülvett törvény legyen, amelyet például csak plebiscitum
által lehessen megváltoztatni.

A bíróság ekként állami rend lesz s _kell is, hogy az legyen, ha azt
akarjuk, hogy helyesen ítéljen felettünk_.

– Ámde, ez ultra-arisztokratikus!

– Elismerem, hogy ez ultra-arisztokratikus.




II.  FOGLALKOZÁSOK.

A francia ember hivatásának megválasztásánál határozottan ugyanezen
irányú törekvéseket táplálja. Szenvedélye akár a maga, akár fiai, akár
leányai számára, egy teljesen nyugalmas foglalkozás; és teljesen
nyugalmas foglalkozás alatt olyat ért, amelynél semmit sem kockáztat,
semmiért sem felelős. A francia ember minden erejével, minden vágyával
azt akarja, hogy fia hivatalnok és leánya hivatalnok felesége legyen. A
hivatalnok olyan ember, akinek első kötelessége, jóformán egyetlen
kötelessége, hogy ne legyen akarata: «a hivatalnok két nagy erényét, a
lustaságot és a pontosságot egyesíté», – mondja Gancourt. Helyes mondás
ez: a hivatalnokok herék; nem követelnek tőle egyebet, mint hogy
pontosan belekapcsolódjék a gépezetbe; nem követelnek tőle
kezdeményezést, sem buzgóságot, sem munkát; ez mindent megzavarna,
zavarba hozná az általános mozgást, felforgatást idézne elő a
megállapított rendben. Végtelenül keveset dolgozni és sohasem
gondolkozni önállólag; de pontos időben megjönni és beilleszkedni a
gépezetbe, _midőn a gép kívánja_, ez minden, amit tőle kívánnak.

Ami a pontosságot és a tökéletes paszivitást illeti, – az így lehet,
mondhatják nekem – de ami a munkát illeti, ennek mégis meg kell lennie,
mert bizonyos mennyiségét a munkának el kell végezni.

Egyáltalában nem, felelnék én. Nyolc órában lévén a valamely hivatalban
végzendő munka meghatározva és évenkint nyolczezer frankban azon összeg,
ami méltányosan jár ezen hivatallal, az állam pedig jól ismervén a
franciák azon mániáját, hogy bármily kevéssé van is megfizetve a
hivatal, azt mégis mindig kérni fogják, ketté osztja ezen hivatalt két
hivatalnok közt s egynek csak négyezer frankot ad és csak négy órai
munkát követel tőle, majd idővel ezen fél-hivatal mindenikét újra
kettéosztja és van négy hivatalnoka és egynek csak kétezer frankot fizet
s naponkint csak kétórai munkát követel tőle, majd még újra felosztja
azt és van nyolc hivatalnoka s egynek évenkint csak ezer frankot ad s
naponkint csak egyórai munkát követel tőle. Most már nagyon is
kényszerítve van arra, hogy itt megállapodjék. Megállapodik az általa
adott fizetés miatt és egyáltalában nem az általa követelt munka miatt.
A sürgető kérések száma szüntelenül növekedvén, még újabb felosztást
eszközöl, hogy új hivatalokat teremtsen és hogy az új hivatalnokokat
fizethesse, a közadózásból újabb erőfeszítést követel s ekként eléri
azt, hogy vannak hivatalnokai, akik körülbelül ezer frankot kapnak, de
akik nem teljesítenek és nem teljesíthetnek csak félórai munkát.

És a francia ember kívánságának elég van téve: nem dolgozik, keveset
érdeklődik, menedékhelye van és nincs semmi akarata és semmi
felelőssége. A szó teljes értelmében és egész terjedelmében vett
gondnélküli mestersége van.

Mindez a francia polgárság két fő jellemvonásából ered: a kockázattól
való félelemből és a tunyaságból, amelyek a felelősségtől való irtózás
alakjai. A kockázattól való félelem nálunk rettenetes. Midőn valaki
tőkéit valamely ipari vállalatba fekteti, amelynek hozadéka 10% lenne,
két lehetőséggel három közül arra, hogy tőkéit elveszti, vagy pedig
állami járadékokba helyezi azokat, ahol 3%-ot fognak azok hozni, ez
mathematikailag egy és ugyanazon dolog; erkölcsileg azonban mindenben
különböző, mert három közül két lehetőséggel bírni arra, hogy mindent
elveszítsen, elrettenti a francia embert, mint a halál tudata és emiatt
hajszálai az égnek merednek. De mégis miért? Mert kockáztatni annyi,
mint rettenetes felelősséget vállalni; a francia ember felelősnek érzi
magát gyermekeivel szemben azon vagyonért, melyet kockáztatna;
szégyenpír öntené el ábrázatát, midőn ezt kellene mondania: «mindent
elvesztettem» és rendkívül nagy elégtételt érez, midőn ezt mondja:
«kevéssé gyarapítottam vagyonotokat, ámde kevéssé is kockáztattam.»
Sohasem akar felelős lenni.

Ebből a kötelességnek egy faja hárul a francia emberre. Hogy az államnak
hitelezzen, ez előtte hazafiasnak látszik, de hogy az iparnak
hitelezzen, ez előtte az állam rászedésének látszik, mintha az államnak
teljesített legnagyobb szolgálat egyáltalában nem abban állana, hogy a
nemzetet iparilag és kereskedelmileg gazdaggá tegye. Tudok arról, hogy
némelyek hazafiatlanságnak gondolták orosz értékpapirokkal bírni, mintha
a köztünk és a különben hatalmas, sőt még a gyönge, de jövővel biró
népek közötti szövetségek nem volnának eszközei annak, hogy financiális
kötelékeket teremtsenek. Ámde itt kockázat van. «Arra tanít bennünket az
ész, hogy dolgoznunk kell a bizonytalanért», – mondja Pascal. Az összes
francia gondolkozók közül és nem csupán ezen szempontból, bizonyára
Pascal az, akinek a francia észjárásra a legkevesebb befolyása volt.

A tunyaságnak a kockázattól való irtózás ezen másik alakjának, minthogy
ezenfelül más forrásokból is ered, jelentékeny befolyása van a francia
ember azon hajlamára, hogy «állása legyen». Ez a polgárság igen különös;
áthatva az ősök iránti bámulattól, amely az ezen ország régi
arisztokráciája utáni sóvárgással kapcsolatos, átvette annak minden
hibáit egészen, anélkül hogy jótulajdonságai valamelyikét is átvette
volna. Megveti a népet és nem gondolnátok, hogy mennyire más fajból, sőt
más nemzetségből valónak tekinti magát és mivel a nép sokat dolgozik, a
polgárság azt hiszi, hogy a magas rangnak jele «a nemes ember módjára
élés», vagyis a semmittevés. Eszménye: a nemes ember módjára való élés.
Mint hivatalnokot, akinek irodájában kell lennie tíz órától délig és két
órától ötig, sohasem fogod látni tíz óra előtt az utcán, minthogy ekkor
olyan embernek néznék, aki már hajnaltól kezdve keresi kenyerét és
kárpótlásul végtelen gőgösen fog sétálni öttől hétig, bejárván kis
városa helyeit, hogy jól feltüntesse, miként napi munkája teljesen
bevégződött, három órával korábban, mint a munkásoké.

Máskülönben teljes szívéből irígyli azt, aki tőle különben kevéssé
különbözik, aki éppen semmit sem csinál és akit két órától ötig
kóborolni látunk. Cifrálkodva mutogatja magát minden órában, amíg azok,
akiknek alkalmazásuk van, irodáikban vannak.

Ez a polgárság egészen az állam által akarja magát eltartatni, miként a
régi nemesség egészen a király által akarta magát eltartatni és
szinekurára vadászik, miként a Lauzun-ok{5} vadásztak a tartásra,
mindenik a maga, gyermekei, vői és unokaöccsei számára, ami részben gőg,
részben izléstelenség, részben tunyaság.

A tunyaságnak és a gőgnek kombinálását jól látta Montesquieu: Nézzétek,
– mondja – azon végtelen sok vétket, amelyek bizonyos nép gőgjéből
születnek; a tunyaságot, a szegénységet, a mindennel való szakítást és a
nemzetek leromlását, amire őket a véletlen és saját romlottságuk
juttatta. A tunyaság a gőg eredménye…»

A tunyaság főképpen a békeszerető érzület eredménye: de az is nagyon
igaz, hogy egy kevéssé a gőgé is: midőn megkülönbözteti magát a
munkástól és pedig a leginkább látható jellel különböztetheti meg magát
attól; úgy dolgozik, hogy ne dolgozzék; a régi köztársaságok polgárai,
akik arisztokraták voltak, mélységes gyűlölettel viseltettek azok iránt,
akik valamit műveltek; az annyira értelmes Aristoteles előtt is a
kézműves (artisan): fél rabszolga.

«A tunyaság a gőg eredménye, a munka a hiúság kísérője.» Ez az igazság;
mégis a hiúság nem lévén más, mint kisebb gőg, vagyis inkább, mint egy
kis lélekben levő gőg, legtöbbször ugyanazon eredményre vezet, mint maga
a gőg; a gőgös hiúság miatt nem dolgozik a francia polgárság.

«A munka a hiúság kísérője; a spanyolt a gőg arra fogja indítani, hogy
ne dolgozzék, a franciát pedig a hiúság arra, hogy jobban tudjon
dolgozni másoknál. Minden tunya nemzet komoly; mert azok, akik nem
dolgoznak, szouveraineknek tekintik magukat azok felett, akik
dolgoznak.»

Gondoljatok a francia polgárság spanyol merevségére; nagyon komoly, nem
szeret nevetni, nem szereti a szellemességet, méltósággal szeret
unatkozni.

«Minden tunya nemzet komoly, mivel azok, akik nem dolgoznak, azok
szouveraineinek tekintik magukat, akik dolgoznak. Vizsgáljátok meg az
összes népeket és azt látjátok, hogy a legtöbbnél (azt mondja a
legtöbbnél, minthogy bizonyára gondolatban kiveszi Angliát) egyenlő
lábon állnak a komolyság, a gőg és a tunyaság. Achem{6} népei büszkék és
lusták: akiknek nincs rabszolgájuk, bérelnek egyet, nehogy száz lépést
tegyenek két pint rizs elhozataláért: megbecstelenítve éreznék magukat,
ha azt maguk vinnék.»

Franciaország összes kis, nagy, közép városában az összes polgárok és
polgárnők megbecstelenítve éreznék magukat, ha egy ökölnyi csomagot
vinnének az utcán.

«Az Indiák asszonyai megalázónak hiszik magukra nézve az olvasni
tanulást; ez a rabszolgák dolga, – mondják – akik dicsénekeket énekelnek
a pagodákban…»

A francia fiatal polgárleányok lebecsülik azokat, akik tanulmányaikat az
elemi oktatáson túl is folytatják, és pedig azért, mert ezek valamely
szakmát akarnak megtanulni, tanítónők, tanárnők akarnak lenni, _le
akarnak hanyatlani;_ mégis hát _honnan?_

A francia polgárság még abban is hasonlít a régi nemességhez, hogy a
tudatlanság kultuszát űzi. Megveti a tudóst, az írót, a művészt, akik
szerinte kevés józan ésszel, a rendestől eltérő eszmékkel biró és
mindent egybevetve, kevés egyensúlyt tartó emberek és mindenekfelett
olyanok, akik ha végeznek is valamely dolgot, az a fajbeli és észbeli
inferioritás jele; és még többnyire olyanok, akiknek nincs helyük a
kormányzatban, mert a társadalmi felsőbbrendűség két ismérve: a nemes
ember módjára élés és hivatali állás az államban két olyan dolog,
amelyek a legtöbbször össze vannak keveredve egymással.

A francia polgárság nem olvas. Könyvkiadóink tudják; ha nem volnának
iskolakönyvek a lyceumok számára, hírlapok és papirkereskedések, – három
vagy négy nagy város kivételével – nem volnának a vidéken
könyvkereskedések.

Franciaország tudományos, irodalmi és művészeti dicsősége iránti
érdeklődés teljesen ismeretlen a francia polgárság előtt. Az államtól
élni, hanyagul szolgálva azt és különben mindent lebecsülni, ez az ő
állandó lélekállapota.

Nem gyanítja, hogy mennyire szocialista és hogy mennyire következetlen,
midőn szemére hányja a munkásnak szocialistaságát. Vagy még inkább
homályosan vet számot a dologgal, u. i. szocialista a saját érdekében,
de nem akarja azt, hogy mások is szocialisták legyenek a maguk
érdekében. Egy egészen polgár hivatalnok köztársasági, radikális
antiklerikális ember szárnyaló mondását hallottam: «a szocialisták mind
hivatalnokok, ez az ő doktrinájuk, mindnyájan hivatalnokok akarnak
lenni.» Ez tökéletesen igaz; de a hangot, amellyel ezt mondta, meg
kellett volna zenésíteni. A munkások hivatalnokok, a parasztok
hivatalnokok! Nem sajnálatra méltó, vagy nem kacajt keltő ez! Ezen
emberek hivatalnokok mint én, fizetve az állam által, mint én! Van
ilyenről fogalmatok! Azt hittem, hogy marquise de la Pretintaillet{7}
hallom, amint mondja: «Ezek a koldusok azt követelik, hogy mind nemesek
legyenek!»

A francia kispolgárság még gyermekei nevelésének módszere szerint is
nyomról-nyomra hasonlít a régi nemességhez. A régi nemesség fiai számára
azonnal valamely nagy urat keresett, aki azokat kegyeibe fogadhatta és
előrevihette a világban; a mai polgárság fiai számára mindenekelőtt
valamely főhivatalnokot keres, aki «protektor» lehet; a protekciók
felkeresése összes gondja és aggodalma a francia családatyának. A régi
nemesség leányai számára ott volt a kolostor; a szegény polgárság nem
rendelkezik a kolostorral. De eltelve a régi nemesség összes
osztálygőgjével, éppen úgy neveli leányait, mint ahogy a régi nemesség
nevelte az övéit. Nem tanít nekik semmit, sem kézi, sem értelmi
mesterséget. Nem lehet, hogy egy kispolgárnő elsőrendű munkásnővé
legyen, sem munkafelügyelőnővé, aki tízezer frankot, sem tanárnővé, aki
hatezer frankot, sem művésznővé, aki húszezer frankot keres; ez sérelmes
sülyedés lenne, sőt még _azt a látszatot sem szabad keltenie_, hogy
tanulással magát egy ilyen pályára készítse elő. Ez azt jelentené, hogy
szüksége van arra, hogy nincs hozománya; a család méltósága ellenzi ezen
megnyilatkozást, vagy ami ezen megnyilatkozás látszatával bírna.

A fiatal leány osztálygőgből nem tanul semmit sem, következésképpen
anyagilag és erkölcsileg nagyon alatta áll a parasztleánynak. _Anyagilag
véve:_ vagy férjhez megy, vagy nem megy férjhez. Ha a hozomány
elégtelensége, vagy a családot ért szerencsétlenség folytán előre nem
gyüjtött hozomány elégtelensége miatt nem megy férjhez, szegény aggszűz
marad, éppen úgy, mint a kolostorba küldött régi nemesség fiatal leánya
és sokkal szerencsétlenebb a parasztleánynál, akinek kezeiben mindig
megvan a mestersége.

Ha férjhez megy, vagy jó férje van, vagy rossz, vagy özvegységre jut. Ha
jó férje van, nem szólhat semmit, hacsak azt nem, hogy kedvező esélye
volt a lottérián; ha rossz férje van, kényszerülve van eltűrni, nem
lévén életszükségletei megszerzésére képes lény és ijesztő módon
szerencsétlen, minthogy a változtatás lehetősége és reménye nélkül
szerencsétlen; ha özvegységre jut, visszaesik szülei vagy az állam
terhére (mert nagyon valószínű, hogy férje hivatalnok volt) és növelni
fogja azon rettenetes csoportját a kérelmezőknek, akik a hivatalos
előszobák ajtóin zörgetnek.

_Erkölcsileg véve:_ A fiatal polgárleány sokkal alantabb áll a
parasztleánynál, minthogy a parasztleány szabad lény, a fiatal
polgárleány pedig rabszolga.

Minthogy naponkint nem képes tíz soust keresni, a fiatal polgárleánynak
nincs egyéb pályája, mint a házasság; ebből következik: majdnem
kényszerítve van arra, hogy férjhez menjen ahhoz, akit családja számára
kijelöl, elrémítve, vagy legalább is megfélemlítve attól, ami reá
családjában vár, ha visszautasítja azt; és miként a régi nemességnél a
szokások szerint kényszerítve volt a fiatal leány tizenhat éves korában
a számára kijelölt férjet elfogadni s lemond később az igen törvényes
kárpótlások vételéről; éppen így a fiatal polgárleány gazdasági
szükségességből kénytelen eltűrni huszonöt éves korában a számára
kijelölt férjet és lemond később a jogos elégtételek vételéről. Ha olyan
férjjel házasodott össze, aki jól viseli magát, elviselhető sorsa van,
ámbár akkor igazán elviselhető az asszony sorsa, ha olyan férfihez ment
feleségül, akit szeretett; végre is körülbelül elviselhető sorsa van;
mégis ezen jó férjjel szemben is teljesen függő helyzetben lévőnek érzi
magát annak lehetetlensége miatt, hogy ha férje rosszá válik,
elhagyhassa őt s minthogy anyagilag van hozzákötve, anélkül, hogy a
legkevésbbé is abszurdum legyen, teljesen képtelen neki ezt mondani:
«nem te vagy az úr», midőn ő azt mondja: «én vagyok az úr.»
Rabszolgaság.

Ha rossz férjjel házasodott össze, – némely állítólagos felszabadító
rendszabály mellett, melyeket az elválás által a feleség kedvéért
állapított meg az állam – azon kilátása van, hogy soha se válhasson el
férjétől, minthogy az keresi a pénzt, ő pedig képtelen pénzt keresni; és
nincs olyan törvényszöveg, amely érvényesülne ez ellen és megengedné az
asszonynak a szabad eltávozást, midőn a táplálkozás szükségessége miatt
maradásra van kényszerülve. Rabszolgaság.

Végül ha özvegy lesz, a rabszolgaság állapotából a nyilvános koldusok
állapotába kerül, ami igazság szerint előléptetés, mert ez a
magánkoldusok állapotából, a nyilvános koldusok állapotába való menetel;
de ha az államtól vagy a községtől segélyeket kér és kénytelen elviselni
a durva visszautasításokat és ezt hallani: «dolgozzék», majd erre
válaszolni: «hiszen jól tudja ön, hogy nem értek semmihez, hiszen
polgárnő vagyok»; – ez rendkívül kemény dolog. Rabszolgaság.

Osztálygőgből és hogy leányaik általában ne úgy tegyenek mint a
munkásnők, vagy ne is keltsék annak látszatát, a polgárok leányaikat
nagyon alábbra helyezik a munkásnőknél; szolgaság állapotában tartják.

Az elfogultság, érzékenység és dicsőség említése mellett az a legnagyobb
személyes bántalom, – és itt nagy vigyázatot kérünk – amivel
Franciaország egy polgára illethető, ha ezt mondják neki: «Leányát
valamely mesterségre kellene tanítatnia.»

– Valamely mesterségre? Szabónőségre? – kinek néz ön engem?

– Valamely kevésbbé nyereséges szakra, tanítónőnek, tanárnőnek.

– Tanulónak? – kinek néz ön engem?

Ekként vitázol vele (ez velem nem szokott megtörténni, mert nem vagyok
elég ostoba ahhoz, hogy egy polgárnak ezt mondjam).

Hát van 35,000 frankja, amit leányának hozományul adhat. De méltósága
ellenáll annak, hogy leánya értelmileg a munkásnő vagy a tanítónő
rangjára emelkedjék. Jobban szereti, hogy leánya dolog nélkül maradjon.
Igen, még csak nem is szolgáló.

Elakartam helyezni egy nyomorúságra jutott fiatal leányt. Hogy tanítónő
legyen, erre nem lehetett gondolni; kispolgárnő volt, kétlem, hogy
tudott olvasni. Munkásnőnek? Milyen munkára? Még az a, b, c-jét sem
ismerte semmiféle mesterségnek. Hát akkor szolgálónak, mondtam az
úrnőnek, akivel róla beszéltem: «De nem! Hát nem tudja Ön, hogy a
szolgálók munkásnők? Munkásnők a konyhában, vagy a női pipere körül. Az
Ön fiatal polgárnőjét úgy nevelvén fel polgárnő anyja, hogy semmihez se
értsen, sem a konyhában, sem a varrás körül, nem lehet sem szabónő, sem
szobaleány. A fiatal polgárleányok csupán azt tudják, hogy hibátlanul
beszélik provinciájuk francia nyelvét és nem alkalmasak másra, csak
gyermeknemzésre; ezen két foglalkozás közül nem jövedelmező sem az
egyik, sem a másik.»

Megfordítva, egy fiatal leányt – igen szerény tanítónőt – nőül vesz egy
milliomos, a milliomos öt év alatt elveri vagyonát; a nő vele marad
nyomorba jutva. A férj gonosztevővé válik; elhagyja és visszatér
tanítónőnek, hogy megéljen és eltartsa egyetlen gyermekét. Ezt mondá
nekem: «Nem vagyok egészen sajnálatraméltó, olyan munkásnő vagyok, akit
egy kiskorú fiú szépnek talál, maitresseül veszi és elhagyja, midőn
megelégelte. A munkásnő számára mindig tartalékban van mestersége és ha
elhagyják, nyugodtan visszatér varrógépéhez. Éppen így vagyok én. Férjem
bolondságai mélyen megindítottak, a rémülettől nem aléltam el, volt
mesterségem; midőn nem tudtam tovább tűrni: elhagytam kétségbeesés
nélkül. _Nem voltam kényszerítve erkölcsileg oly mélyen lehanyatlani,
mint férjem_, megtartottam varrógépemet.»

Fiát hivatalnokká tenni, leányát hivatalnokkal vagy gazdag emberrel
összeházasítani, ime Franciaország polgárainak minden álma; fiából és
leányából, hogy függetlenek legyenek eléggé erős és eléggé
felfegyverzett lényeket nevelni, ime amiről nincs ideája vagy amitől
irtózik.

Leányaira vonatkozólag – ő, aki igen erényes és igen magasra becsüli a
női ártatlanságot – nem látja be, hogy erősen kockáztatja, miszerint
azokból kurtizanokat nevel, miként ez elég gyakran meg is történik.

A két mód közül ez az egyik: miként a régi uralom fiatal nemes leánya,
aki úgy ment férjhez, hogy meg sem kérdezték, éppen úgy a mi időnkbeli
fiatal polgárleány is férjéhez menve vonzalma ellenére vagy vonzalom
nélkül, igen elő van készítve arra, hogy később szeretőt tartson. Az
idegeneket – dacára regényeinknek – felhívom; higyjék el, hogy ez a
francia nők középszerű érzékisége okából eléggé ritka eset, de végre is
nem tagadom, hogy megesik.

Egy másik, sokkal gyakoribb mód ez: a fiatal leány, akinek nem engedtek
más életpályát, mint a házasságot és aki tudja, hogy nincs más
életpályája csak a házasság, ha még oly bizonytalan is ez, teljes erővel
ráadja magát, hogy azt elérje; dühvel flörtöl, dühvel és asszonyi
fondorlatokkal törekszik egy férfit behálózni; a kurtizan mesterségét
folytatja; betűszerinti értelemben szűz-kurtizan. Jegyezzük meg, hogy az
a fiatal leány, aki nem flörtöl, de aki helyett anyja flörtöl (gyakori
eset) és aki férjhez megy szerelem nélkül ahhoz a férfihez, akit számára
toboroztak, éppen olyan szűz-kurtizan. Ime ide irányulnak a polgári
ideák, hagyományok, előítéletek és erkölcsök.

Ez a kép kissé elkésve érkezett. Egy nemzedék óta, vagy kissé régebben
is a szűz-kurtizanok észrevehetőleg ritkábbak. A fiatal polgárnők már
kevésbé flörtölnek, sőt kevésbé engedik át magukat anyjuk értük való
flörtölésének; szivesen maradnak leányok. Miért? Elvitázhatatlanul
azért, mert erkölcsi színvonaluk emelkedett és mert a szűz-kurtizannő
szerepe visszatetsző előttük és mert saját lelkükben él minden
asszonynak azon eszményképe, hogy ahhoz menjen férjhez, akit szeret,
vagy egyáltalában ne menjen férjhez. Igen helyes, de mivel egyidejűleg
csupán rabszolgák lehetnek, minthogy nem képesek megkeresni
életszükségleteiket, az emancipált nők érzületeivel bírnak, ámde nem
tudják betölteni az emancipált nők rendeltetését. Nincs más hátra, hogy
mint leányok atyjuknál maradjanak addig, míg él, a kiskorúság szomorú és
áldatlan állapotában. «Ki a kiskorú? – kérdé egy gyermek. Mily korban
nem kiskorú többé az ember?

– Nincs korhoz kötve, feleli atyja: midőn az ember megkeresi
életfenntartási szükségleteit, többé nem kiskorú, addig, amíg meg nem
keresi életfenntartási szükségleteit – kiskorú. A francia polgárság nem
álmodik egyébbről, mint quasi-kiskorú, vagyis hivatalnok-fiúkról és
halálukig kiskorú leányokról.

Nagyon eltávolodtam tárgyamtól? Teljesen tárgyamnál vagyok. Egy kis
tunyaság, sok gőg, félreértés és különösen az alapos felelősségtől való
irtózás teszi e sok rosszat. Nem végezni sokat, de mindenekfelett
alárendeltségi állapotban végezni és csak olyan foglalkozásokat űzni,
ahol az ember alárendeltségi állapotban cselekszik és úgy a férfiaknak,
mint a nőknek csupán olyan helyzettel bírni, ahol csak alárendelt
szerepben cselekszik az ember: ez a maga egészében a polgár eszményképe.
A francia polgárság szenvedélyes módon nem szeret _a saját dolgába
beleavatkozni és vakon engedelmeskedik annak_, aki elrendeli, hogy
mitcselekedjék, aki azután ezért felelős és «amit teszek, nem engem
illet» ezen szavakat szereti mondani és ezen gondolkozásba éli bele
magát. Minden olyan foglalkozás vagy állapot amely önálló eljárást
követel, nem tetszik neki, minthogy ez azt követelné tőle, hogy
előrelásson, számítson, kombináljon, hogy az esélyeket pro és kontra
megállapítsa és hogy befejezésül kockáztasson. Mert előrelátni,
számítani, kombinálni, annyi mint szembehelyezkedni egy jövő
felelősséggel, amely már annyira-amennyire előrelátható, vagyis vajjon
fogok-e valaha ennek örülni, nem fogok-e egykor szemrehányást tenni
magamnak, hogy ezt cselekedtem? És ez a felelősség ijesztő. A francia
ember igen fél attól, hogy önmagának legyen felelős.

Ime ezért nyeli el a hivatal a francia polgárt, ezért irtózik különösen
az emancipáció gondolatától és ezért irtóznak leányai is az
emancipációtól.

Figyeljük meg, mily csekély számú szabad foglalkozás van
Franciaországban és azok a szabad foglalkozások is lassankint
nacionalizálódnak és lassanként állami foglalkozásokká alakulnak át.
Nincs szabad foglalkozás, csupán a földmívelés, az ipar, az ügyvédség és
az orvosi pálya. Természetesen beleértve az összes ipari munkásszakokat
is. Hát… először is a szocializmus azt akarta, hogy összes foglalkozásai
nacionalizálva legyenek és hogy minden ember államhivatalnok legyen és
valószínűleg ez a jövő, de hagyjuk ezt. Addig is, amíg ez teljesül,
megállapíthatjuk, hogy ez a tendencia általános. A nagy ipari
vállalatokat az állam magához akarja csatolni és tényleg magához is
kezdi kapcsolni és fogadkozik, hogy jobban lesz ellátva az ő, mint mások
kezeiben. Az eredmény nem mindig bizonyítja valami fényesen, hogy igaza
volna, de most nem erről van szó,

Arról van szó, vajjon a francia ember óhajtja-e, hogy a dolgok ekként
alakuljanak. Bizony óhajtja, és ez igen egyszerű dolog. A vasuti munkás
ezt mondja: «az _államnál_ kevesebbet dolgozik az ember, kevesebb
felelősség terheli és a politika által megy előre. Kevesebbet fog az
ember dolgozni, mert az államnak politikai érdekében állván az, hogy
kedvezőleg gyüjtsön össze minél több hivatal iránti kérelmet,
sokszorosítani fogja a hivatalokat és változatlan szokása, nagyon
ésszerű szempontja szerint, mindig három hivatalnokot helyez oda, ahol
ebből egy kellene. Az államnál kevesebbet kell dolgozni, kevesebb a
felelősség, minthogy az államnak az áll érdekében, hogy ne utasítsa
vissza a hivatalnokokat, akik a parlamenti tagok választói, akiktől meg
ő függ; az államnál a legkevesebb felelősséggel fog bírni az ember. A
politika által fogunk előrehaladni, nem fognak visszautasítani; a
hivatalnok jó választónak, aki igen jó hivatalnok lehet és jól is halad
előre, de a jó választási agens jobban fog előre haladni, mert aki jó
választási agens, rossz hivatalnok, a politika által haladunk előre.»

A vasúti munkás személyes érdeke egyébiránt egyenesen ellentétes az
általános érdekkel és azzal, hogy a vasút nacionalizáltassék
(kisajátítassék a nemzet által).

A szabadnak mondott foglalkozások is nacionalizálódnak. Az orvosok
tömegesen arról álmodnak, hogy hivatalnokok legyenek és részben
hivatalnokká is válnak. Kieszközlik, hogy menedékhelyek, kórházak,
lyceumok, kollegiumok és vasútak orvosaivá legyenek (tudjuk, hogy több
vasút állami). Megjegyzésre méltó és igen jellemző dolog, hogy ebben
nincs semmiféle érdekük. Ha csak az nem hogy klientela nélküli orvosok
legyenek, mert az állam csak kivételesen alkalmaz olyan orvost, akinek
klientelája van; tehát azon orvosoknak, akik azt kérik, hogy állami
orvosok legyenek, nincs ebben semmi érdekük, mert sokkal kevésbbé vannak
fizetve az állam által, mint lennének az egyesek által és az az idő,
amelyet az államnak szentelnek, majdnem elveszett idő, amely alatt
máshol kereshettek volna pénzt. Egy vasúti társaság igazgatója ezt
mondta nekem: «fokozatosan leszállítjuk a kereslet és kínálat
törvényének megfelelőleg orvosaink jövedelmét, mindig találunk és pedig
igen jó orvosokat; végül csak vasúti szabadjeggyel fogjuk őket fizetni
és mégis fogunk kapni orvost, nem értem, de így van.»

Egy orvostól, aki felkért, hogy jelöltségét egy vasúti orvosi állásra
támogassam, ezt kérdeztem: «miért törekszik erre? hiszen ez veszteség.
Azon órák alatt, melyeket ön az adminisztrációra fordít, az ötszörösét
fogná megkeresni annak, amit az fog önnek adni, számításon kívül hagyva,
hogy ezen ily kevéssé jutalmazott órák alatt nem fog önnek alkalma lenni
a hasznothajtó foglalkozásra, nem lévén otthon akkor, midőn önt keresik
stb. Hasonló lenne Ön egy igen virágzó üzlettel biró olyan
kiskereskedőhöz, aki raktárát naponkint hat óráig zárva tartaná s ezen
idő alatt a közvetett adók valamely kis irodájába menne dolgozni. Helyes
eljárás volna ez tőle? Miért ragaszkodik ön ehhez?»

Ezt felelte: «címmel és fixummal jár.» Ez nagy mondás volt. Cím és
fixum, éppen ez a francia ember jelmondata. Legyen valamije, amit
látogatókártyáján neve után tehet és legyen igen szabályos módon egy
kissé fizetve, ez minden francia polgár kettős álma. Hogy címe legyen,
ez hiúsága miatt van, hogy fixuma legyen, ez biztonságra vágyódása a
kockázat és felelősségtől való rettegése miatt van és némileg még azért,
hogy részben kielégítse a jövőtől való rettegését.

Nem szabad hinni azt, hogy azon szenvedélyben, melyet a tanítás
monopóliumára nézve sok tanár táplál, ne volna más is, mint a
kereszténység gyűlölete és a szabadságtól való félelem. Sok van ebből,
természetesen ezt szívesen beismerem, a kereszténység gyűlölete és a
szabadságtól való félelem főfő francia érzelmek; de a tanítás
monopóliuma iránti ezen erőteljes szeretetben még más is van. Az
foglaltatik benne, hogy ne egyedül ő maga tartozzék az államhoz és
tartassék el az állam által, hogy egyedül csak azt tanítsa, amit az
állam akar hogy tanítsanak, hanem azon vágy is, hogy minden tanár
hasonló helyzetben, illetőleg az államnál legyen. Miért? Azért, mert az
állami tanár, jóllehet mélységesen alázatos az állam iránt, egy kissé
szégyenli magát, hogy lekötött ember, hogy olyan ember, aki csak eléggé
megszorított mértékben gondolkozik szabadon, következésképpen azt
óhajtja, hogy egy tanár se legyen szabadabb vagy ne is lássék
szabadabbnak, mint ő. Ez az érzelem természetes. Azt mondhatnák nekem,
hogy nem soknak, talán a többségnek nincs ez a természetében. Ez igaz,
de ez azért van, mert ők igen intelligensek. Felfogják, hogy a szabad
munkások szabadsága az állami munkások szabadságának biztosítéka.
Világos! Ha csupán állami munkások vannak, akkor az állam először is úgy
fizeti őket, amint akarja és olyan irányzatot táplál, amelynél fogva
végül éhbért fog rájok kényszeríteni; továbbá a kézimunkásoktól fizikai
erőfeszítésben, a gondolat munkásaitól pedig rabszolgaságban mindazt
követelheti, amit csak akar; tiszta rabszolgaság; ezt valósítaná meg a
szocialista uralom. De ha állami munkások és szabad munkások vannak, ott
a szabad munka fog szabadságversenybe kerülni az állami munkával, vagyis
ha az állami munkás, nagyon meg van terhelve, mindig otthagyhatja az
állami munkát és szabad munkát vállalhat s minthogy ezt teheti, tényleg
szabad s mert az állam tudja, hogy így tehet, arra van kényszerítve,
hogy a szabadságnak egy bizonyos, sőt reális mértékével ruházza fel,
nemkülönben hogy tisztességesen fizesse.

A szabad munkások szabadsága tehát szabadságot szerez a kaszárnyába zárt
munkások számára.

A tanárok tehát – hogy az ő külön esetükre térjünk vissza – igen jól
tudják, hogy ha igen elfogadható mértékben szabadok, az azért van, mert
nincs tanítási monopólium és ekként gondolkoznak: «ha tanítási
monopóliumunk volna, szépen volnánk! Ez a szouverainitás számunkra a
halált jelentené».

Beléptem az állami oktatásba (igen jól lévén értesítve annak mivoltáról,
minthogy atyám tanár volt) minden gond nélkül, minthogy ott szabad
tanítás volt, ami egyrészről megengedte kilépnem az állami oktatásból,
másrészről megengedte, hogy ne lépjek ki, határozottan biztosítván
számomra tűrhető életet, mert az állam tudta, hogy eltávozásom
lehetséges volt. Ha nem lett volna az államnál szabad tanítás, nem
léptem volna be az állami oktatásba.

– Ennek folytán ön a szabad oktatásba lépett volna be, ha ott ilyen
tanítás nem lett volna.

– Nem; semmiféle tanításra sem adtam volna magamat; más életpályát
választottam volna.

– De ha minden életpálya állami lett volna?

– Szocialista uralom; más országba mentem volna, azt tartván, hogy egy
tisztán szocialista uralom alatti állam lakhatatlan.

Azon tanárok tehát, akik visszautasítják az állami monopóliumot,
tökéletesen a saját érdekükben okoskodnak, eltekintve az elvek és
általános eszméktől.

Azonban azok, akik a monopóliumot óhajtják, először is olyan emberek –
miként már mondtam – akik államiak (étatistes) vagy olyanok, akik a
kereszténység iránt legyőzhetetlen ellenszenvet éreznek; továbbá olyan
emberek, akik szeretik, ha a gondolkodás valamely módját erőszakolják
rájuk, mivel szeretik, hogy helyettük gondolkozzanak és határozottan
ebben rejlik a dolog veleje.

Mi sem érdekesebb a tanulmányozásra, mint ezen gondolkozásmód. Ez
katholikus gondolkozásmód. Azon gondolkozók, akik a monopólium
párthívei, ultramontán katholikusok. A katholikus ember olyan, aki
kerüli a gondolkozás felelősségét. Ugyanígy ők is. A gondolkozás
felelőssége igen súlyos. Nem egy szellemnek okozott már remegést. Nem a
bátorságnak, de a szerénységnek kell hiányoznia ahhoz, hogy valaki egy
adott pillanatban ezt gondolja: «nem fogom számbavenni nyájam
gondolkozását, arra fogok törekedni, hogy saját agyammal gondolkozzam,
mint ahogy saját gyomrommal emésztek». Ez nem jelent semmit és
rendkívüli erőfeszítést követel. Csudálatos, hogy természetére nézve
mily szerény az ember. Embereket rendel ki, hogy helyette gondolkozzanak
és képtelennek ismeri el magát az önálló gondolkozásra. Az egész
katholicizmus nem egyéb ennél.

Hozzáteszem, majdnem az egész protestantizmus is. A Luther gondolatai
által áthatott protestánsoknak kétségtelenül vannak ilynemű formuláik:
«Mindazon vallás, amelyet nem magunk alkottunk magunknak, babona, nem
vallás». «Ha nem magatok alkottok magatoknak lelket, egyáltalában nem
lesz lelketek.» «Aki más lelket vesz, mint amellyel bírnia kell, nem
egyéb, csak test.» Midőn egy protestánstól ezt kérdeztem: «Hát mindazok,
akik nem esnek herezisbe a protestantizmus ellen, nem protestánsok?»,
ekként felelt: «Ön tréfálni akar».

Igenis, az ultraliberális protestánsok így okoskodnak, vagy pedig
erőfeszítést tesznek arra, hogy ekként okoskodjanak, de közülük a
legtöbb nem egyéb, mint szabadon gondolkozó katholikus. Megvannak saját
dogmáik, amelyekben azt követelik, hogy a hívő határozottan
alkalmazkodjék azokhoz, erősen megkövetelik a hívőtől, hogy vegyen
búcsút tőlük, ha gondolkozni akar. Az egyetlen különbség, hogy kevésbbé
szigorúak. _In dubiis libertas_ (kételyekben van a szabadság). Csakhogy
a protestánsoknál egy kissé több a _dubia_. A katholikus szellem
uralkodik az összes vallások felett és hatja át azokat, minthogy az a
vallásos eszme maga; a vallásos eszme: tartózkodjál az elszigetelt
gondolkozástól; _vae soli putanti_. (Jaj az egyedül vélekedőnek.)

Ezen vallásos, ezen katholikus eszmét birtokolják csudálatosan a
monopólisták, vagyis inkább birtokban tartatnak általa. Szükséges, hogy
– miként a katholikusoknak – csak egy hitük legyen. Ki fogja azt
megadni? Mindenkinek a nyáj. És ki fogja megadni a nyájnak? A nyáj
vezetője. A papismus (pápaság) hívei ők.

És ezen antiklerikális papizmus, miként a katholikusok pápája, amikor
hatalmas, híve minden kényszerrendszabálynak és nem engedi meg a
papságnak a saját, csak a maga gondolatait; ez igen egyszerű.

Mégis, miért bírnak a monopólisták ezen szellemi állapottal, amely elég
gyakran minden vallásos vagy politikai gondolaton kívül esik? Egy kissé
a monizmus (egységtan), egy kissé és mindenekfelett az _értelmi
felelősségtől_ való félelem miatt. Az, hogy minden egyenlő legyen, ez
bizonyos szellemek előtt igen szép dolog és kielégíti külön
eszthétikájukat és hogy minden egyenlő legyen, annak az a legjobb
eszköze, hogy minden dolog ugyanaz a dolog legyen. Egyetlen gondolat az
egész államban, ez minden elmét csodálatosan nivellál és egyenlősít és
nem engedi meg a felsőbbrendű szellemek közt azon különbségeket,
amelyeket oly kellemetlen szemlélni; egyetlen gondolat az egész
államban, ez maga a rend, minthogy a szabálytalanságnak,
következésképpen a rendellenességnek ellentéte; egyetlen gondolat az
egész államban, ez az anarchia vége és az anarchia lehetetlen; nincs
ennél szebb színjáték; ez a Bauce, a Bauce csodálatos perspektiva.

Nemde szinte fizikai fájdalom egy Voltairet és egy Rousseaut húsz éven
keresztül és azok tanítványait még sokkal hosszabb időn át ellenkező
véleményben látni? Ezen fájdalmas látványtól az emberiség megkímélhető
lett volna, ha egy felsőbb értelmi tekintély által közbevetett egysége
az akaratnak létezett volna, amely nem engedett volna meg eltérést. Ezen
egyetlen gondolat amely a nemzet általános gondolatának összefoglalata,
kétségtelenül elnyomta volna Voltairet éppen úgy, mint Rousseaut és
Rousseaut éppen úgy, mint Voltairet, de egyformaságot teremtett volna és
semmi sincs szebb az egyformaságnál, az egyenlőség ezen jelénél és
formájánál. Ut fiat æqualitas (hogy egyenlőség legyen).

Észrevette az olvasó, hogy Montesquieu választást enged. Miben? Igen,
tisztán a szabadság és az egyenlőség közt; Défense de l’esprit des
lois-jában (védelme a törvények szellemének) ez foglaltatik:
«Éreztettem, hogy azon indokból vagyunk szabadok a politikai államban,
mert egyáltalában nem vagyunk egyenlők». És tényleg minden könyve
érezteti ezt; de sohasem mondta ezt annyira kifejezetten, mint ezen
sorokban. Nem lehetünk szabadok, csak az egyenlőtlenség indokából, azon
eléggé jó indokból, hogy az egyenlőség minden szabadságot elnyom és
nagyon is kényszerítve van annak elnyomására, hogy saját magát
fenntartsa, minthogy minden szabadság _amióta valaki azt gyakorolja_,
felsőbbrendűséget, vagy alsóbbrendűséget szűl és lerontja az
egyenlőséget. Szabadság és egyenlőség tehát egymással ellentétesek
(antinomikus fogalmak) és választani kell. Mi, monisták az egyenlőséget
választottuk, mivel ez szebb és megteremti az egyformaságot,
visszautasítjuk a szabadságot, mert ez a vonalak szabálytalanságát,
következésképpen a rútat teremti meg. Ime, az értelmi monizmus.

A monopolisták elég gyakran monisták, Bauce szerelmes művészei. Gyakran
még inkább a felelőtlenség szerelmesei, olyan emberek, akik
visszavonulnak az értelmi felelősség elől. Semmi sem oly kegyetlen
bizonyos szellemekre, mint bírni valamely gondolattal, amelytől nem
szabadíthatják meg magukat és amelyet nem képesek ráhagyni valakire, aki
azt nekik adta, vagy aki akként bírja azt, mint ők. Egyedül érzik
magukat és maguk körül mintegy nagy csendet éreznek, amely őket
megijeszti. Ezt mondja Doudan valahol: «Attól kezdve, hogy egy kissé
előrehaladtunk valamely tanulmányban, elhallgat a közhelyek lármája és
nagy csendben találjuk magunkat, amely a gondolkodás munkájának nagyon
kedvező». Igen helyes; ámde ez a nagy csend kínos a legtöbb szellemnek.
Lenyomja őket, jelezvén, hogy nem gondolkoznak közösen többé
csoportjukkal, pártjukkal, nemzetükkel, vallásukkal. Az az ember, aki
elhagyja vallását, hazáját vagy csupán pártját, fázik. Eltávolítottnak
érzi magát a tűzhelytől, elkülönítettnek, száműzöttnek és kivándoroltnak
érzi magát. Ismertem olyan embereket, akik, bár úgy találták, hogy
pártjuknak nincs igaza, amikor ezt vagy azt mondja s azért mégis
követték a pártot, mert elhagyva azt, szakadásra került volna a sor. Úgy
látszott nekik, hogy az ember nincs arra teremtve, hogy egyedül helyesen
gondolkozzék, inkább ha úgy kellett, megosztozott csoportjával a tévedés
és helytelen nézetben. Kevésbbé volt nekik fájdalmas megtagadni
önmagukat, mint elszakadni környezetüktől.

– De nem lelkiismeret hiányának hívjuk-e ezt?

– Nem gondolom; mert ez határozottan a lelkiismeret zavara és izgalma,
amely megakadályozta azokat, akikről beszélek. Ez nem öntudathiány,
inkább kettős öntudat; ez a kollektiv öntudatnak egy fajtája, amely
harcban áll az egyéni öntudattal. Egyszóval ez azon gondolattól való
eltávolodást jelenti, amelyért felelősek vagyunk, mivel az egyedül a
mienk. Azt a gondolatot, amely másokkal közös, nem nehéz táplálni,
minthogy veled együtt azt mások annyian táplálják. Ime, az értelmi
felelőtlenség, sőt egy kevés erkölcsi felelőtlenség. Azok, akik
visszautasítják a tanítás szabadságát és akik azt akarják, hogy a
tanítás állami szakma legyen, olyan emberek, akik rendelet által,
rendelet mellett, rendelet szerint és rendelet folytán akarnak
gondolkozni; talán azért, mert szabadgondolkozóknak nevezik magukat.

Elismerem, hogy kitünő társas lények, de hogy Conte terminológiáját
alkalmazzuk, a társadalmi statika (az egyensúlyban maradás elmélete) és
nem a társadalmi dinamika (a mozgás elmélete) szerint. Ha egyedül
volnánk, az állam sohasem jönne zavarba, de sohasem mozdulna meg, mert –
bár a dolgot némely modern szociológus vitatta – teljesen az a nézetem,
hogy azok a mozgalom szerzői, akik feltalálók. «Az állam a leghidegebb
szörny az összes hideg szörnyek közt» – mondja Nietzsche; és nem akarok
azzal hízelegni magamnak, hogy határozott tudományos ismeretem van
arról, amit mondani akar. Talán azt akarja megértetni, hogy az állam
önmagában semminemű teremtő hővel nem bír és hogy azt azon egyénektől
kell kapnia, akik azzal bírnak. Lehetséges.

Egyébiránt – higyje el az olvasó – hogy midőn az állam kötelezve lesz
mindenki helyett gondolkozni, nagy általános értelmi lehülésnek lesz
kitéve, megfogja őrizni a régi hőnek viszonylag mindig gyengébb
mennyiségét; de nem lesz többé tűzhely. Megengedem, hogy egyformaság
lesz, és hogy nem fogjuk hallani többé az ellenszegülő hangok
kakofoniáját, ami talán igen nagy jó.

Annyi bizonyos, hogy a felelősségtől való féle lem az indoka a
hivatalnokoskodás ezen szenvedélyének, ami mindazáltal a
legnyilvánvalóbb ismérve a francia jellemnek és hogy ezen
hivatalnokoskodási szenvedély, azzal egyidejűleg, hogy jele a francia
energiának, egyszersmind ennek egyik forrása is.




III.  A CSALÁDBAN.

Hogy a francia család egyike azon legszebb dolgoknak, amelyet
Franciaország az idegenek tisztelete és csudálata tárgyáúl képes
felmutatni és amelyet az idegen gyakran önként tisztel és csudál még
akkor is midőn nem itéli meg azt elavúlt regényíróink bizonysága
szerint: ezt teljes szivemből beismerem és igen boldog vagyok, hogy ezt
beismerhetem. Ámde ez kritikai könyv, amely erkölcsi és politikai
alkatunk gyöngeségeit jelöli meg, arra törekedve, hogy eszméket
szuggeráljon és a lehetséges javítások vágyát keltse fel.

Hát magában a családban a felelősségtől való félelem, nemkülönben a
felelősség helytelen felfogásának módja azon gyengeségek, amelyeket azon
teljes pontossággal kell megjelölni, amit ezekre csak fordíthatunk.

A francia polgár teljes szívéből szereti gyermekeit, sőt túlságosan is,
ha ugyan lehet őket túlságosan szeretni; végre is teljes szívéből
szereti őket. Ez talán az egyetlen ország – vagy talán itt történik meg
a leggyakrabban, – hogy férj és feleség, akik egyáltalában nem szeretik
egymást, azzal végzik, hogy szeretik egymást gyermekeikben és a
gyermekük iránti szeretet által olyformán, hogy teljesen odaadók lesznek
egymás iránt. Ha megtudnák egymást figyelni (és ezt kezdetben némelykor
nem kellene elhagyni) így szólnának egymáshoz első gyermekük
megérkezéseig: «egyáltalában nem szeretjük egymást, csak kényelmi
szempontból keltünk egybe, miként ezt Franciaországban majdnem mindig
teszik és anélkül, hogy ismertük volna egymást, miként ezt
Franciaországban mindig teszik; midőn pedig vonzalomból keltünk egybe,
miként ezt Franciaországban néha teszik, ez anélkül történt, hogy
ismertük volna egymást, miként ezt mindig teszik Franciaországban; s ime
így nem szeretjük egyáltalában egymást.»

Az első gyermek megszületésétől pedig így beszélhetnek: «Ami mindent
kiegyenlít az a gyermek; az anya végtelenűl szereti, én is nagyon
szeretem; meg vagyok vele elégedve a gyermekért; nem panaszolkodunk
többé, mióta gyermek van; mindent megbocsátok neki a gyermek miatt.»

Húsz évvel később pedig így beszélhetnek: «felneveltük a gyermekeket
teljes odaadással, végtelen sok gonddal és minden pillanatban
szeretetteljes őrködéssel; megindultsággal mondom neki, hogy legjobb
anya a világon, ő pedig gyöngédséggel mondja: hogy igen jó atya vagyok;
ezen pillanatok nagyon édesek. Nézd csak!… szeretjük egymást!»

A francia házastársak mélységesen szeretik egymást, miután elmúlt a
szerelem korszaka. Ez onnan ered, mert a gyermekeik iránt érzett
szeretetben szeretik egymást. Úgy hiszem vannak olyan országok, ahol a
szerelem szüli a gyermekeket, Franciaországban pedig a gyermekek szülik
a szerelmet. Csak meglegyen – az a lényeges.

A franciák tehát mélységesen szeretik gyermekeiket; csakhogy gyermekeik
iránti szeretetből nem nemzenek és nem nevelnek gyermekeket.

Gyermekeik iránti szeretetből nem nemzenek gyermeket. Miként Ugolino
felfalta saját gyermekeit, hogy megtartsa számukra az atyát, a franciák
óvakodnak a gyermekektől, hogy gazdag- vagy jólétben lévő atyát
tartsanak meg számukra és hogy egyáltalában ne legyenek nyomorban. A
francia családatyák írtóznak attól, hogy kettőnél, sőt még hogy egynél
is több gyermekük legyen. Ha több gyermekük van kettőnél, akkor már
kevesebb jólétben látják őket, mint a milyenben vannak és jogosnak
vélik, hogy azok nekik ezért szemrehányást tegyenek; rettegve kerülik e
felelősséget. Ha pedig csak két gyermekük van, ekkor egyébbiránt
indokoltan és mint jó számítók azt mondhatják, hogy amidőn gyermekeik
házasságra fognak lépni, ők, a szülők még akkor szerencsétlenségre
életben lévén, a vagyon négyfelé fog osztatni, két rész lesz a szülőké
és mindenik gyermek kap egy részt; következésképen minden gyermek csak
egynegyed részt kap szülei haláláig ami igen takarékos és igen gyenge
osztályrész: «Óh mily szegény kis háztartása lesz a mi leányunknak! Óh
mily szűkösen fog belépni az életbe a mi fiunk, akinek mint
hivatalnoknak csekély fizetése lesz! Csak egy gyermeknek volna szabad
lenni».

Ekként okoskodnak a felelősségtől való félelemből, amely fenyegeti őket,
ha kettőnél, vagy egynél több gyermekük van. Néha felviszik kettőig, ez
egy fiú utáni vágyból történik, midőn leánnyal kezdték; de még maga ezen
vágy sem sarkalja őket mindig arra a bátorságra, hogy két gyermekük
legyen. Mindig egy gyermeket óhajtanak nagyon élénk lévén bennük a
szülői szeretet, azonban egynél többet igen ritkán. Szükségük van arra,
hogy egy tőlük származott lénnyel bírjanak, akit szeretnek, akinek
kedveskednek, hízelkednek és akit gyönyörűen elkényeztetnek és aki által
szeretve hiszik magukat; hát erre egy is elég és attól kezdve, hogy ez
az egy megvan, a szülői érzetet kioltotta maga a szülői érzet, akarom
mondani, kioltatik a gyermekek utáni vágy azon elégtétel által, hogy már
van egy és azon mérhetetlen kötelességek gondolata által, amely a
meglevővel szemben terheli őket: Franciaországban – ne tévesszük meg
magunkat és mondjuk ki – bizonyos helytelenítés, bizonyos lebecsülés éri
a családatyákat, igenis egy faja a családatyákra vonatkozó megvetésnek
éri azokat, akiknek számos gyermekük van; ezeket rossz atyáknak
tekintik, minthogy megfosztották első gyermeküket azon kedvezménytől,
hogy egyedül legyen, vagy két első gyermeküket attól, hogy csak ketten
legyenek. Ezek olyan emberek, akik nem szeretik gyermekeiket, és ezen
érzelemben homályosan maguk idősebb gyermekeik is osztoznak; olyan
emberek ezek még, akik nem bírnak a szó kitűnő értelmében vett francia
erénnyel, – az egyetlen az igazán becsült erénnyel – a takarékossággal;
ezek tékozlók, könnyelmű vagyonpusztítók, vagyon-elverők. Alapjában
véve, minden francia polgár szemében egy hat gyermekes családatya bohéme
_könnyelmű ember_, akit gondnokság alá kell helyezni.

Ami mindebből következik előszőr is az, hogy a francia család igen
egyszerű, igen összpontosított, szorosan egymáshoz símuló, igen
tiszteletreméltó, rokonszenves és megható, de bizonyos szempontból
tekintve – nem létezik. Az igazi család a nagyszámú-, a sokgyermekes
család. Ezen családban – ami első tekintetre rendkívűli dolog, de ami
megmagyarázható, ha gondolkozunk – sokkal több szeretet van a gyermekben
az atya és anya iránt, talán egy kissé több féltékenység – miként már
jeleztem – az elsőszülöttek részéről, de az utóbb szülöttek részéről is,
akik többen vannak és átplántálás folytán mindenki részéről több
szeretet, tisztelet- és kultusz van az atya és anya iránt, akik
patriarcháknak a gens- a nemzet főnökeinek látszanak és akiket egy faja
a dícsőségnek övez. Bizonyára ismer az olvasó számos tagból álló
családokat; mert még vannak ilyenek és ekkor tökéletesen felfedezte ezen
érzületet.

Mi több ezen sok gyermekes családban egészen természetesen alakulnak ki
a tribus szokásai. Ebben a családban ép gyermekek vannak, azok pedig,
akik kevésbbé épek neveltetnek és tiszteletben tartatnak a többiek
által, a rossz családtagnak nem egyedül atyja és anyja a fegyelmezői, de
még becsületes fitestvérei is; a család egy fajtája a törvényszéknek és
zsürinek, ahol a jók diadalmaskodnak, a rosszak pedig sorompója elé
idéztetnek; sőt feltéve, hogy a rosszak vannak többségben kettőt
elriaszt a rossztól egyedül egy, aki az atya és anya mellett áll, akit
ezek támogatnak, miként ez támogatja őket; egyszóval a család olyan
társaság, ahol a rossz elemeket a jó elemek inkább ellensúlyozzák és
visszatartatják; míg az egyetlen gyermekes családban, ha a gyermek jó,
misem jobb ennél, de ha rossz, szüleinek nincs ellene segítője. A több
tagú család a jóra igen nagy erővel rendelkezik.

Az egyetlen gyermekes családban előszőr is gyakran megtörténik, hogy az
egyetlen gyermek meghal és a szeretetnek azon nagy erőfeszítése,
amellyel a család egy gyermekre szorítkozott, tiszta veszteséggé vált;
ha pedig az egyetlen gyermek nem hunyt el, az következik be, hogy
túlhajtott gyöngédséggel nevelik, kényeztetik s hogy ennek folytán önző
lesz, aki egyáltalában nem szereti szüleit. Vannak kivételek, de ez
ritkaság.

Hogy az egyetlen gyermek egyáltalában nem szereti szüleit, vagy hogy
kevéssé szereti őket, ez olyan természetes dolog, ami nem szorul
bizonyításra; a féltékenykedő szeretet tanítja meg a gyermeket a
szeretetre, ez a féltékenykedő szeretet, a leggyakrabban gyöngéd, szelid
és igen kedves, de végre is nem egyéb, mint féltékenykedő szeretet.
«Jobban szereted nővéremet, mint engem; nem szeretsz annyira engem, mint
fivéremet. – Hogyis ne! Egyformán szeretlek benneteket». A kis féltékeny
körülbelül meg van győzve; miközben a féltékenység nyugtalansága
tanította meg a szeretetre és amely szívében nem fog megszünni.

Az egyetlen, az egyedül imádott gyermek a szülei szeretetet
természetesnek találja és minden viszonzás nélkül engedi magát imádni,
minden nélkül a mi viszonosságra ösztönözné vagy anélkül, hogy még ezen
gondolatot is felébresztené benne valaki. Az egyetlen gyermek hasonló a
feleség által túlságosan szeretett férjhez, vagy a férj által túlságosan
szeretett feleséghez; egyáltalában nem tanúsít szeretetet; ezen szeretet
nagyon kötelességszerűnek látszik, amely nem részesül visszautasításban,
amely sohasem, – félig-meddig sem, – még látszólag sem részesül
visszautasításban; az ezen így rápazarolt szeretet nagyon is
kötelességszerűnek látszik.

Azt hiszem igen különös dolog, amit megfigyeltem, vagy talán csalódom;
az egy gyermekes szülők egészen természetesnek találják, hogy
egyáltalában ne szeressék őket; talán nem is veszik ezt észre; mégis azt
hiszem, hogy egy kissé észreveszik, de ezt magától értetőnek vélik:
érezni vélik, hogy a végtelennek a semmi felel meg – «végtelen semmi»
mondja Pascal – mással kapcsolatosan, – érezni vélik, hogy a határtalan
vonzalomnak, minthogy mással nem hasonlítható össze, egy igen unalmas
vonzalom felel meg és hogy egy igen nagyfokú aktivitású vonzalomnak, egy
paszív aktivitású vonzalom felel meg.

Mindig úgy van, hogy az egyetlen gyermek igen paszív a vonzalomban, és
hogy szülei nem veszik észre ezen paszívitást, vagy kiveszik abból
részüket, vagy egy fajtájával az örömnek szemlélik azt. A rendellenes
helyzetek denaturálják az érzelmeket. Mindnyájan ismeritek azon heves
szerelmet, amivel azon férj viseltetik neje iránt, akit felesége
egyáltalában nem szeret, az ő fájdalmas kétségbeesését, midőn elveszti
azt, az ő igen gyakran hallott szavait: «Szegény asszony! mennyire nem
szeretett engem! mennyire nem voltam képes megszerettetni magamat!» Az
egyetlen gyermek szülei nem kevésbbé ilyenek; de ilyen, mindenek felett
az anya: «nem szeret engem! különb nálam! imádásra méltó! Hogyne
szeretném ezt a gyermeket?»

És valóban annak a szeretetlensége akit szeretsz megerősít azon hitben,
amelyet az ő megmérhetetlen tökéletességéről és a te méltatlanságodról
táplálsz és ez a hit megerősít téged az iránta érzett imádatban.

Csakhogy ez együgyüség. Ezen együgyüséghez vezet azon oktalan
gondolkozás, hogy tíz helyett csak egy gyermeked legyen.

Nem kevésbbé súlyosak és fájdalmasak az ethnikai következmények. Egy
igen szapora népek mellé helyezett, vagy csupán nálánál szaporább népek
mellé helyezett nem szapora népet, lassankint s folyton-folyvást
elárasztják ezek. A Németország és Itália közt levő Franciaország
évenkint egy békés csatát veszít Itáliával és kettőt Németországgal
szemben. Azon gyermekek, akiket nem szűlt Franciaország azon gyermekek
által helyettesíttetnek, akiket Németország és Itália szültek s akiket a
náluk levő sűrű népesség miatt, a nálunk levő elhagyott és üres helyekre
– hozzánk küldenek. Róma görög várossá vált, mondá Juvenal; én sokkal
kevesebb túlzással mondtam: Franciaország városi népe németté és olasszá
vált. Tegyük hozzá a kozmopolita zsidó népet, amely sehol sem érzi magát
jobban, mint Franciaországban és amely nagyon szapora, bőségesen
népesíti be városi területeinket. Igaz – és ezt lényegesnek tartom
kijelenteni, – hogy a francia értelmi olvasztótégely annyira erős,
annyira égő és annyira hatalmas, hogy a német- olasz- és zsidó ifjakat
igen gyorsan franciákká változtatja, akik osztoznak a vérbeli franciák
majdnem egész jellemében és akik alig különböztethetők meg a régi
rétegektől. A németek, olaszok és mindenekfelett a zsidók nagyon
produktiv franciák, fellévén ruházva a franciák erényeivel és hibáival.
De ez csak félig megnyugtató, mert ha ezen idegenek fiai az értelem, sőt
még a szív szempontjából is igen elfogadható franciák, nem lehet, hogy a
hazafiság szempontjából erős franciák legyenek. Jó hazafiak
_elfogadtatik_ – fogják mondani. – Tudom; de azt is tudom, hogy igen
ritkán. Az idegenek fiai közt van a hazafiatlanok törzskara és
mindenekfelett az idegenek közt találjuk a haza eszméje iránt a legtöbb
_közömböst_. Ebből folyólag – miként Petit Éduard sajátságos
nyelvezetével mondja – _a paucinatalitás (kevésszületés)_ járúl
legtöbbel a hazafiság meggyöngüléséhez.

Mindenesetre megjegyzendő, hogy a hazafiság hanyatlása nálunk pontosan
összeesik, a tisztán francia születések csökkenésével. A némelyek előtt
annyira gyűlöletes patriotizmus leverésére legalkalmasabb eszköz a
gyermektelenség. Midőn egy néptanító atyává lesz, fogadok, hogy ezt
mondják neki a többiek: «Gyermekeket nemzesz; nem tartozol közénk». Ha
ezt nem mondják neki, ez azért van, mert nem értenek hozzá.

Azt mondom: a franciák a felelősségtől való félelem miatt nem nemzenek
gyermeket és rosszúl nevelik ivadékaikat; – vizsgálat alá vetem ezen
második állítást.

Semmi sem ijeszti meg jobban a francia embert, mint az, hogy maga
nevelje gyermekét. Nem neveli, de elrontja gyermekeit. Előszor is, ha
leányról van szó, azt sohasem neveli a francia atya, mindig anyjára
hagyja a nevelést; ez mindig súlyos hiba. Sietek kijelenteni, hogy
gyermekei életszükségleteinek nagyon szent gondja által a családon kívűl
igen elfoglalt atya nem szentelhet sok időt leányai nevelésére, sőt még
fiai nevelésére sem. – De mégis neki kell és pedig nagy tekintéllyel
általános irányt adni. – Majdnem azt mondanám, a leányok nevelése, azok
bizonyos életkoráig, körülbelül tizennégy éves korukig mindenekfelett
reátartozik. Az anya az asszonyi jótulajdonságok egész tömegével bír,
amelyeket észrevétlenül közöl leányával és mi sem jobb annál; de az
asszonyi fogyatkozások egy tömegével is bír, amelyeket a férfiúi, az
atyai befolyással kell ellensúlyozni. Ezen fogyatkozá sokat, amelyeket
az anya nem képes leküzdeni leányánál, sőt amit ő nem is képes leányának
nyújtani szükséges, hogy mindig az apa jelölje meg leányának, azon
bizonyosságban, hogy az anya ezt nem tette s ezen kijelentésre
támaszkodva, hogy az anya nem is akarta azokat ellensúlyozni; de végre
is szükséges, hogy mindig az atya jelezze és elítélje azokat.

Közbevetve legyen mondva, leküzdvén ezeket leányánál azon erélyes
állítással, hogy anyjának nincsenek ilyen hibái, egy csapással, egy
kissé az anyánál is gyógyítja azokat. A rendetlenségből, a
nemtörődömségből, a tunyaságból, az örökös halogatásból, («van még elég
idő») a pontatlanságból, az unalmas fecsegésből, de hagyjuk mindezeket,
hogyan akarnád, hogy ennyi tökéletlenségből egy francia anya kigyógyítsa
leányát?

Példájával? Tréfálsz. Szavaival? Ez inkább lehetséges; de tudod, hogy ha
az ember hibáit kissé kijavítja ez azért történik, mert azokat jó
tulajdonságainak tekinti és azzal tölti el életét, hogy ezeknek örül.

Tehát bizonyos életkorig igen fontos, hogy az atya kétségtelenül
egyenesen és a szükséges tapintattal (diszkrécióval) ámde igen
szorgalmasan vegyen részt leányai nevelésében. Royer-Collardnak{8} annyi
tekintélye volt a házában, mint a politikai gyűlésekben, ami egy
államférfiúnál a világon a legritkább dolog. A Royer-Collard
kisasszonyokkal nagyon keményen bánt, többek között ezt mondá nekik:
«nem lesztek kisasszonyok, ebben erősen meg foglak akadályozni
benneteket». Nem tudom, hogy megakadályozta-e ebben őket, de tudom azt,
hogy jól ismerte a családatya kötelességeit leányaival szemben.

A francia családatyák legnagyobb része, leányaira nézve megelégszik
avval, ha lelkinemességben, bájban és kellemben növekedni látja őket és
nem törődik mással. Egy oly kényes munka felelőssége, mint a leányok
nevelése, előtte súlyosnak látszanék. Chrysale-ok ők. Megjegyeztétek,
hogy Chrysale egyáltalában nem nevelte leányait? _Mind a két_ leányát
anyjuk képezte ki. Philaminte-nak közvetlen befolyása volt Armande-ra,
akiből tudákosnő lett. Ellenkező befolyása volt Henriette-re, aki atyja
vérmérsékletével bírván, ellentétbe jutott anyjával, de egy kissé élénk,
kissé agresziv igen túlhajtott a reakcióban egész odáig, hogy beszédében
egy kissé pórias, egy kissé szobaleányos. «Ennek a fiatal leánynak
hiányzik a himpora» mondta Lemaître Gyula.{9} Vagy ha úgy tetszik
Philaminte képezte Armande-ot és Henriette Armande ellentéteül, sok
szellem mellett egy kevés trivialítást tanúsított. Ez a szegény Chrysale
még nővérére is kevés befolyással birt, aki alárendelte magát
Philaminte-nak, mint kíváló személynek, akire büszke volt és boldog,
hogy sógornőjévé lett, miként fivére, majdnem pórias polgár, – ő is
majdnem pórias polgárnő létére egyszerűen Philaminttá lett, aki csak
regényeket olvas és akinek tudós női szerepe mindenek felett abban áll,
hogy a helyesírás tudásával büszkélkedjék; kis-városi tudós nő. Annyi
bizonyos, hogy fivérének nem volt rá befolyása, sőt még azt sem
mondhatta: «legalább az én jó kis nővérem megmaradt nekem».

Nálunk sok családatya hasonlít hozzá. Számos francia családfő olyan,
mint Chrysale.

Van a leányok nevelésének egy rendkívűl komoly része, ahol a felelősség
ezen félelmét egész a nevetségig erőszakolják s ami egyszersmind a
legnagyobb kárt okozza a világon. Tulajdonképpen az anyák azok, akiket
ezen gond terhel, az atyákra pedig abból semmi sem hárul. A férfi és nő
közötti viszonylatoknak az ifjú leány előtti leleplezéséről beszélek. A
francia családok legnagyobb részében azt tartják, hogy ezen
felvilágosításnak soha sem szabad megtörténnie, vagy csak a házassági
nász előtt két vagy három órával. Semmi sem veszélyesebb ennél. Vagy
tájékozatlan marad az ifjú leány, ami sokkal gyakrabban megesik, miként
azt hinnénk, vagy megtanulja a dolgokat ifjú barátnéitől. Az első
esetben súlyos veszélyeknek van kitéve, a második esetben zürzavaros,
homályos és illetlen tudása van és olyan ami őt megzavarja. Az élet
misztériumait tisztán, szűziesen, komolyan, méltósággal kell neki
megtanítani, mint tényleg a legméltóságosabb, legkomolyabb és
legszűziesebb dolgot; úgyde az anyák kivonják magukat azon felelősség
alól, amelyet annak megtanításával vélnek magukra vállalni. A
gyöngédségtől fosztani meg leányuk lelkét, előttük rossz cselekedetnek
látszik. Tehát jobban szeretik, hogy mások tegyék? Bizonyára nem, de
végnélkül halasztgatják mindaddig, amig csak azt nem mondhatják – bár
szeretik az ellenkezőjét hinni – hogy megtörtént. Itt egy igen
jellegzetes hiánya van előttünk a bátorságnak, ami egyidejűleg súlyos
esztelenség is. A fiatal leányt röviden, világosan fel kell világosítani
a szerelem realitásáról még mint leányt. Annak, hogy a veszélyeket
kikerülhetőkké tegyük, egyedüli eszköze azoknak feltárása és hogy a
kiváncsiság elbetegesedését meggátoljuk kielégítjük azt egészséges
módon.

Ime a felelősségre nézve mily számos és különböző _iszony_ van a francia
családokban. Ennél az igen bátor népnél hiányzik a polgári-, nemkülönben
a családi bátorság. Ez a családi bátorság – keletkezésére nézve – az
első minden bátorság közt. Ez azon bátorság, amelyre az összes többi
bátorság támaszkodik, vagyis inkább ez az a légkör, amelyből az összes
többi bátorságnak ha határozottan nem is abból kellene erednie, de
legalább is abból kellene táplálkoznia, fejlődnie, magát fenntartania és
új tetterőt merítenie.




IV.  A POLITIKAI ERKÖLCSÖK KÖRÉBEN.

Két tárgya van a politikának: a politikai alkotmány és a politikai
erkölcsök. A politikai alkotmány – hogy azzal kezdjük – a franciáknál az
általános felelőtlenségre van alapítva. A régi uralom alatt igen reális
felelősség volt, t. i. a király felelőssége. Erről nagyon
megfelejtkeztek; de ha a király abszolut volt, ami egyébiránt abszurdum
volt, örökké és teljesen felelős maradt és éreztették is ezt vele.
Jegyezze meg jól az olvasó, hogy a francia királyság a XVI. század
polgárháborúi végétől kezdve despotikusan, de mindig a forradalmakkal
harcolva kormányzott, XIII. Lajos uralkodása, a fölkelt nemesség elleni
folytonos harca a királyságnak; éppen úgy XIV. Lajos kiskorúsága, a
nemességhez csatlakozván a bíróságok és a nép s; midőn XIV. Lajos maga
uralkodott, a protestánsok ellen kellett harcolnia, akiket oktalanul
kihívott; mindig nyugtalanítják a parlament tagjai és mindig a
Fronde-ra{10} vigyázott. Jól értsük meg, hogy az abszolutnak mondott
monarchia folytonosan fenyegetettnek, következésképpen igen felelősnek
érezte magát. Voltak néha abszolut hatalmi mámoros pillanatai, de mindig
megvolt azon zűrzavaros – néha igen világos érzete, hogy valaki közel
volt hozzá, aki tőle számot kért vagy aki számot fog kérni tőle. S ezzel
számolt is feltételes bölcsesége; esztelensége abban állott, hogy nem
értette meg, hogy ezen felelősség zűrzavaros és határozatlan, amelyet
szervezni kellett; a felkelés által, vagy a felkeléstől való félelem
által mérsékelt despotizmus, fenyegetett despotizmus, megfélemlített
despotizmus, de nem mérsékelt monarchia; meg kellett határozni a
felelősséget, hogy normális és szerencsés eredményekben termékeny
legyen; hogy le kellett fegyverezni a felkelést, előlegül adván azt az
ígéretet, hogy ellenzékké lehet és hogy ne találja magával szemben a
népet és számoltak azzal, amit mondott. A felelősség azonban mégis
létezett és nagyon tiszta tudatában is volt annak.

Annyival is inkább tudatában volt annak, mert a királyság – elismerem,
hogy egy kissé határozatlanul – de bitorlónak érezte magát. Tudta, hogy
volt alkotmány, hogy voltak a királyságnak «alaptörvényei», amelyek
kötelezték a királyt, amelyeket meg nem sérthetett, de amelyeket a
király ellenkező szokás által elavulni engedett, amelyek a
polgárháborúkra felette kedvezők és mindig hasznosak voltak a
bosszúállónak, de olyan alaptörvények, amelyek fennállottak és amelyek
tényleg még mindig fennállottak. Nem ismerek a régi uralom írói közt
olyat, aki fenntartotta volna azon állítást, hogy a francia királyság
despotikus volt. Mindnyájan azt mondják, a király felett törvények
voltak és a király nem tehette mindazt, amit akart. Midőn a királyság
ezt mondá – és szászszor mondá ezt – beszédet intézvén a parlament
tagjaihoz, «hogy a törvényhozói hatalom a királyt illeti», tudta, hogy
nem mond igazat és teljesen érezte bitorló voltát.

Egyedül a papság mondta neki, majdnem mindig, hogy souverain, aki
hatalmát csak Istentől bírja; csakhogy ugyanazon egy csapással igen
félelmes felelősséget is hárított rá. Azt kiáltotta oda neki: felelős
Isten előtt és számadással tartozik Istennek azért, amit a nép ellen
tett vagy ha nem törődött vele.

Azt fogják mondani, ez a felelősség könnyűnek és mert végtelen –
határozatlannak látszhatik és a királyság egy kevéssé Tartuffe-el{11}
ezt mondhatta: «Ha csupán csak az ég…» nem kellett volna ennyire
felvenni a dolgot, nem kellett volna ilyenformán felvenni, ha a papság
négyszem közt, halk hangon mondta volna ezt. De a papság ezt egész
hangosan mondta és itt kezdődik a világi hatalom felelőssége. Egész
hangosan mondta és a nép éppen oly jól megértette, mint a király és
megalkotta ebből a királyi felelősség érzületét. Az igazságos kormányzás
az Isten iránt való kötelesség; ám legyen, de egyszersmind a nép iránti
kötelesség is, hogy Isten akarata szerint kormányozzák. Itt éledt fel
újra még a régi – jóllehet elgyengült – lelki hatalomnak a souverain
Isten nevében való beavatkozása a világi hatalom körébe, azon
beavatkozás, amely annyira hatalmas és üdvös volt a barbár fejedelmekre.
Megjegyzendő, hogy egy istenfélő souverain sokkal súlyosabb felelősséget
érez magában – jóllehet abszolut fejedelem, – mint egy, a nép által
választott és csak névlegesen felemelt souverain. Midőn az egyház ezt
mondá: «minden emberi hatalom Istentől származik», általában azt hiszik,
hogy az egyház a souverain alá hajlította és nyomta a népet. Vigyázzunk!
Azzal, hogy azt mondá a királynak, a hatalom Istentől származik, egy
csapással rettenetes módon felelőssé tette Isten előtt. Ellenben az a
souverén, aki azt gondolja, hogy csak a néptől függ, igen jól tudja,
hogy nem függ senkitől, hogy csupán az eredményektől függ s csak addig
szeretik, amíg szerencsés, de gyűlöltté, elhagyatottá és ledöntötté
válik, midőn a sors ellene fordul. Az Istentől való souverain Istennel
kötött szerződést, a nép által felemelt souverain pedig a véletlennel.
Ezzel számolni kell.

Elismerem, elismertem, hogy ahhoz, hogy az Istennel kötött szerződésből
üdvös eredmény származzék, szükséges, miszerint a fejedelem istenfélő
legyen és azt is meg kell engedni, hogy határozottan ezen félelem az,
amely jelentékenyen meggyengült a mi régi uralombeli királyainknál, az
utolsót kivéve; de azt akartam megértetni, hogy habár a régi uralomban
nem is létezett alkotmányos felelősség, de létezett egy felelősség, még
pedig hármas formában: felelősség Isten iránt, amelyet különben nem
lehetett észrevenni, felelősség az alkotmány iránt, amely, miként de
Staël asszony szellemesen mondta: «mindig csak korlátolt volt», de
amiről különben bírtak ideával és amit igen gyakran emlékezetbe idéztek
a jogtudósok, ami pedig a nép iránti felelősséget illeti, ezzel szemben
a király, minthogy megsemmisítette a közvetítő testeket, súlyos hiba
esetén egyesegyedül érezte magát, ami a meggondolás és félelem
állapotába juttat.

Napjainkban a hatalom felelősségét alkotmányosan odáig korlátoztuk, hogy
semmit se tegyen és megváltoztatván a közerkölcsök az alkotmányt, a
központi hatalomnak és ügyvivőinek már nagyon is gyenge alkotmányos
felelősségét a semmire szállítottuk le. A köztársaság elnökének elég
nagy hatalma van; több hónapra elnapolhatja a képviselőkamarát.

A szenátus javaslatára feloszlathatja a képviselőkamarát és új
választásoknak vetheti alá; elrendelheti, – ami felfüggesztő természetű
_vétó_ – hogy a kamara egy általa már megszavazott törvényt újra
tárgyaljon. Különös, hogy mindezen rendelkezések holt betűkké váltak,
csupán papiroson léteznek; a gyakorlatban olyanok, mintha nem is
volnának és valóban egyáltalában nem is léteznek. A kamarának Mac-Mahon
által 1877. május 16-án történt feloszlatása óta képviselőkamarát
sohasem oszlattak fel. 1871 óta az elnök sohasem hívta fel a kamarát egy
megszavazott törvény második tárgyalására, 1877 óta sohasem napolta el
az elnök a képviselő-kamarát. Mi több, az elnöknek alkotmányos joga van
üzenettel közölni gondolatát a kamarával. Thiers igen gyakran élt a
kormányzat ezen eszközével. Egy ilyen eszköz az, hogy bár alapjában az
elnök üzenet által semmit sem rendel el, mégis ha eltérés van közte és
parlamentje közt, a nemzetet teszi ebben bíróvá, amely ugyanazon
képviselőket választván meg, majd megmondja neki, hogy nincs vele, majd
másokat választván meg azt, hogy vele van. Ilyen felelősséget vállal el
tehát és a megkerülés ily módját fogadja el, midőn üzenetet intéz a
kamarákhoz. Mac-Mahon óta ezen mód sohasem alkalmaztatott.

És végül az elnök hét évig el nem mozdítható az alkotmány szerint. Egy
elnököt elmozdítottak a kamarák, Grévy Gyulát, az elmozdítás minden
formás szövege nélkül, mert ez alkotmányellenes lett volna; ezen híres
formulában értesítették visszavonulása elrendeléséről: «A kamara… a
szenátus… elvárva a köztársasági elnök közleményét…»

Mindebből az következik – követve Aulard szerencsés kifejezését – hogy a
törvényes alkotmányt egy _reális_ alkotmány pótolta és hogy nem merték
annyira radikálisan megsérteni a reális alkotmányt a törvényes alkotmány
alkalmazása miatt és hogy az alkotmányos eljárás kihívólag
alkotmányellenesnek látszik.

Ezen reális alkotmány pedig egy szóból áll: a francia köztársaság elnöke
semmi, vagy másként mondva: a francia köztársaságnak nincs elnöke.

Ez annyira igaz, hogy egy köztársasági elnöknek választott államférfi
csak azt érzi, hogy politikai pályája be van fejezve. Teljesen és
mindenkorra be van fejezve. Mert mint köztársasági elnöknek nem szabad
semmit sem tennie és semmit sem mondania; sőt midőn már nem elnök többé,
– úgy rendelvén a szokás, hogy egy volt köztársasági elnök sem szenátor,
sem képviselő ne lehessen – tovább kell folytatnia azt, hogy ne tegyen
semmit és ne mondjon semmit. A köztársaság elnöksége egy államférfit
elnöksége idejére és azon időre is, midőn már nem elnök, száműz
(osztracizmussal száműz). Maga fölé helyezvén őt, megsemmisíti és
felmentvén, eltünteti őt.

Ezen elvek, amelyek sehol sincsenek feljegyezve, de amelyek érvényben
vannak, mindig annyira erősek, hogy egy elnök, Loubet, aki nem volt
minisztereivel egyetértésben, nem utasította soha vissza minisztereit,
nem napolta el a kamarát, nem oszlatta fel a kamarát, nem követelte egy
már megszavazott törvény másodszori tárgyalását, nem intézett üzeneteket
a kamarákhoz, ámde néha egy lakomán vagy egy fogadtatáson miniszterei
politikájával éppen ellenkező szavakat hangoztatott. Ekként könnyített
lelkiismeretén; de élénk világításba helyezte a «reális alkotmányt» és
ezen reális alkotmány rendkívül paradox voltát. Ezt lehetett volna neki
mondani: «Ha ön ekként gondolkozik, miért nem alkalmazza ön az
alkotmányos eszközöket, hogy megértesse és érvényesítse azon határok
közt, amelyek közt ezt alkotmányosan teheti? És minthogy ezt
egyáltalában nem tette, elejtett beszédei igen világosan ezt jelentik:
«A reális alkotmány szerint semmi olyan jogaim nincsenek, amit a legális
alkotmány ad nekem és nem beszélhetek úgy, mint magánember, ami pedig a
cselekvést illeti, semmi módon sem cselekedhetem».

Nincs tehát Franciaországnak köztársasági elnöke; nincs tehát
Franciaországban államfő.

Ez nagyon meggondolandó, minthogy ebből azon állítás következik, hogy
Franciaország tiszta demokrácia. Midőn a tiszta demokráciának – nézetem
szerint – félelmes helytelenségeit, melyeket lassanként, sőt igen
rohamosan hord magával megjelölöm, az antique és az amerikai
demokráciákat hozzák fel ellenem. Ez a köztársaság és a demokrácia
összezavarása, ennél pedig nincs súlyosabb zűrzavar. A régi demokráciák
sohasem léteztek, ennyit ezekről; az amerikai köztársaság pedig nem
demokrácia.

A régi köztársaságok arisztokráciák voltak, kivéve igen rövid ideig az
athéni köztársaságot, ahol létrejöttével bevégződött, összeesvén
különben a nemzet hanyatlásával. A lacedæmoni köztársaság arisztokrácia
volt. A római köztársaság megszűnt az arisztokráciától az egyeduralmi
kormányzathoz való átmenet nélkül. Talán nem szükséges mondanom, hogy a
velencei köztársaság gyökeresen arisztokratikus volt.

Ami az amerikai köztársaságot illeti, az alkotmányos monarchia: nem
egyéb alkotmányos monarchiánál. Az amerikai köztársaság elnöke – minden
hatalmával a külügyekben; minisztereivel a belügyekben, akik a
parlamentnek nem felelősek; törvénykezdeményezési jogával, amit
gyakorol; az összes állami hivatalnokok kinevezésére vonatkozó jogával,
amit szintén gyakorol – souverain. Annyival inkább, mert ha a
miniszterek nem felelősek a kamaráknak, ő nem kevésbbé az, nem lévén
általuk, de a nép által választva.

Alapjában és egész valójában az amerikai köztársaság elnöke igen
hatalmas alkotmányos souverain, akit csak a közérdek kell hogy áthasson,
akinek csak a közvéleménnyel kell törődnie, hogy népszerű legyen és hogy
újra megválasztassék és hogy amidőn újra megválasztatott és többé már
nem választható újra, becsületben tartassék hazájában. Souverain _pro
tempore;_ de souverain. Az Egyesült-Államok egyik francia követe mondá
nekem: «Az amerikai köztársaság elnöke összehasonlíthatatlanul inkább
király, mint Nagy-Brittania királya és sokkal inkább császár, mint a
német császár».

Sohasem volt és nincs is a világon tisztább demokrácia a francia
demokráciánál. Ezért vagyunk kényszerítve mi, akik azt tanulmányozzuk,
hogy óvjuk attól, ahová jutni fog és megfontolva jövőjét, megbíráljuk s
tanácsot adjunk neki majdnem elméletileg okoskodva. Eléggé szemünkre
hányják ezt: de nem tehetünk másként, vagy csak kevésbbé tehetünk
másként.

Némely visszaemlékezéssel az atheni demokráciára érvelünk, amely mint
ilyen fennállott, de körülbelül csak félszázadig. Így tett már Rousseau,
midőn megtámadta a tiszta demokráciát és ez vele a _Contrat social_
dacára történt. Egy kevéssé a francia forradalommal is érvelünk, melyet
azon pályáján veszünk tekintetbe, amelyet a Mirabeautól Babeufig terjedő
görbevonalon futott meg, amely témája a demokrácia történetének és amely
prófétai alakulata a tiszta demokrácia fejlődésének (evuluciójának). Egy
kevéssé a harmadik francia köztársaság történetével is érvelünk, azon
tendenciákkal, amelyeket feltüntetett, azon vívmánnyal, amelyet vett és
hirdetjük a holnap demokráciáját, mint a demokráciának 871-től 1911-ig
meghosszabbítását, mint a mai demokrácia fokozatos _radikalizációját_.
De mindenekfelett elméletileg okoskodunk, magát a demokrácia lényegét
véve fontolóra, vagyis az abszolut egyenlőséget, azt állítván, hogy a
francia demokrácia mindinkább közeledik lényegéhez, a tiszta
demokráciához.

Jogos-e így okoskodni és hát lehetetlen-e az, hogy a demokrácia, amidőn
kifejlődik, saját magát is megjavítsa és amidőn megerősödik, megjavuljon
és saját maga kreálja a számára szükséges ellensúlyokat?

Igen is, azt hiszem, hogy jogos ekként okoskodni és nem hiszem, hogy
akkor, midőn a francia demokrácia kifejlődik, megjavítja saját magát,
minthogy – óh mily jól látta ezt az amerikai Barrett-Wendell _France
d’anjourd hui-jében!_ _(mai Franciaországjában!)_ – a francia embernek
az a sajátsága, hogy radikális, hogy ideologus, a francia ember
sajátsága, hogy eljusson eszméi megvalósításához és hogy nem fél és
éppen ellenkezőleg mindig meggondolja, hová vezetik eszméi.

Semmi sem jogosabb ennél. Midőn Franciaország katholikus államosító{12}
volt, aggodalom és könyörület nélkül, sőt a maga kárára mintegy egyhangú
elégtétellel látta eltávozásra kényszerítve a legjobb és leghasznosabb
két millió franciát azért, hogy megvalósíttassék ezen _idea:_ egy
államvallás és egy vallás legyen az államban. Szenvedélyes ideológia.
«Inkább vesszenek a gyarmatok, mint az elv!»

Midőn Franciaország nacionalista{13} volt, vagyis a nacionalitás{14}
elvével kísérletezett, önmaga ellen és saját világos érdeke ellen
prédikált és dogmatizált; önmaga ellen harcolt, önmaga ellen ontotta
vérét, hogy nemzeteket kreáljon önmaga ellen, hogy megvalósítsa ezen
_eszmét:_ a fajok és nyelvek szerint csoportosított nagy nacionalitások
eszméjét. Szenvedélyes ideológia. Egyáltalában nem csalódunk abban, hogy
a francia intellektuális jellemnek egyik legnagyobb francia képviselője
III. Napoleon.

Ha Franciaország értelmileg ekként van megalkotva, kevésbbé kételkedünk
abban, hogy a demokratikus eszme kísérlete nem viszi egyenes irányban
célhoz és a legrövidebb úton előre.

Ime azért érvelünk _in abstractio_ ezen kérdésben, először mert a
demokrácia új lévén, kevésbbé tehetünk másként, azután olyan néppel
lévén dolgunk, amely maga is elméletileg és az elmélet után cselekszik,
eléggé helyes módszer lesz, hogy elméletileg okoskodjunk afelett, hogy
mi lesz belőle.

Ezen eltérés foglalata: Franciaország a tiszta demokrácia kísérlete,
amely minden erejével a tiszta demokrácia megvalósítására törekszik.

Eltértem tárgyamtól? nem hiszem. Franciaország az a demokrácia, amely az
abszolut demokrácia felé törekszik, ezért szervezkedik önként, majdnem
automatikus módon az abszolut demokrácia elve szerint; ezen elv pedig
először az abszolut egyenlőség, azután meg hogy ne legyen felelősség
sehol és hogy senkise legyen felelős. Az atheneieknek a demokrácia
időszakában nem volt kormányuk; a polgárok tömege által kormányoztattak,
amely mint minden tömeg, senkinek sem volt felelős, hacsak a történet
előtt nem, amely egyébiránt őket jó szemmel nézte.

De hogyan kell elnyomni a felelősséget? Megosztani és olymódon
szétszórni azt, hogy mindenütt észrevehetetlen legyen és ne mondhassa
senki sem: «Is fecit» (ez tette). Határozottan ezt tette a mi
alkotmányunk, sőt még inkább tették ezt politikai erkölcseink.

Franciaországban a parlament kormányoz. Nem az állítólagos «államfő»,
kimutattuk. A miniszterek, akik örökösen a parlament akaratának vannak
alávetve, amidőn a parlament határozatai szerint kormányoznak és
adminisztrálnak, nem egyebek, mint végrehajtó ágensek, mint a parlament
ügynökei. Minden kormányzati ténykedés a két kamarát illeti. Tehát a
parlamenti tagok felelőtlenek, minthogy 900-an vannak. Közülük mindenik,
midőn határozatot hoz, fedve érzi magát a többiek által és azon jogos
érzületet táplálja, hogy igen rossz tulajdonság volna, ha emiatt őt
támadnák. Aki uralkodik, aki egyedül uralkodik, az egy zűrzavaros tömeg,
amely nem ad egyetlen támpontot sem arra, hogy kinek panaszkodjunk,
midőn arról van szó, hogy panaszolkodjunk, igényt támasszunk vagy
nyugtalankodjunk. Montesquienek a hatalmak elkülönítésére vonatkozó nagy
elmélete, a felelősség elmélete. Felelős az államfő és miniszterei, ha
kormányoznak; felelős a bíró, feltéve hogy a felelősséget nem háríthatja
a kormányra, amely rendeleteket ad neki. Felelős a törvényhozó, feltéve,
hogy nem megszámlálhatatlan, másrészről pedig, hogy a törvényhozó nem
azon zűrzavaros hatalom, amely törvényt is hoz, kormányoz is,
adminiszrál is, sőt még az igazságszolgáltatás felett is mérlegelést
gyakorol, látszólag annyi felelősséget vesz magára, hogy valósággal
többé semmi felelőssége sincs.

Azt vethetik ellen, – de az ellenvetés nem lesz jogos – hogy ime egy
igen szép példája a felelősség-szomjnak, midőn a törvényhozó-testület,
amely _mindent_ maga végez, törvényhozó, végrehajtó, adminisztratív és
bírói hatalom és amely – hogy úgy mondjuk – az összes lehető
revindikációkat egyedül magához ragadja. De azt mondom, hogy az
ellenvetés hibás, minthogy aki mindent magára vállal, az kiválólag,
kifejezetten és világosan semmit sem vállal magára. Franciaország úgy
érzi, hogy képviselői és szenátorai kormányozzák, adminisztrálják, sőt
még ítélkeznek is felette; de azonfelül, hogy ezek egy tömeget képeznek,
amely felosztja és szétosztja a felelősséget, ez egyúttal végrehajtó,
adminisztráló és bírói hatalom is, amelyet a parlament kormányoz,
adminisztrál és ítél meg, anélkül hogy meglehetne különböztetni, hogy a
tekintélynek vagy a parlament befolyásának mily mennyiségét árasztja,
viszi be vagy veszi el ezen hatalmak mindegyikétől. Ebből következik,
hogy a kormányzat, az adminisztráció és a jogszolgáltatás hatalmára
nézve, a parlament rejtett hatalom és hogy Franciaország úgy érzi, hogy
őt egy rejtett és észrevehetetlen hatalom kormányozza, adminisztrálja és
ítélkezik felette.

És ezenfelül, minthogy a parlament, mint rejtett hatalom, mindenbe
beleártja magát, midőn mint törvényhozó hatalom működik, elmenekül a
felelősség elől annyiban, hogy nem látható a maga területén, még azon
pillanatban sem, midőn működik, minthogy szüntelenül mások felett áll.
Azzal, hogy a parlament mindenütt jelen van, teljesen fedi magát még
akkor is, midőn saját ügyével foglalkozik annyiban, hogy eltereli azon
figyelmet, amely az ő ügyére és reá volna fordítható. Törvényeket
hoznak: oly sok dolgot mívelnek, hogy azokat mint törvényhozók
egyáltalában nem figyelik meg pontosan. Törvényeket hoznak: ez annyira
másodrendű része azon hivatásnak, amivel magukat felruházzák, hogy nem
egész pontosan erre irányul a közfigyelem, amely különben a többi
dolgokra nézve, amit cselekszenek, nem lehet csak bizonytalan és kétes.

A parlamenti kormánynak, midőn az egy fajtája a szinkretizmusnak, midőn
különböző kerekei nincsenek tisztán elhatárolva és elkülönítve, az a
nagy hibája, hogy a törvényes revindikáció elveszti egyenes irányát,
tévútra jut, nem tudja mihez tartsa magát, következőleg tudatában van
tehetetlenségének és azzal végzi, hogy a közönbösség és lemondás egy
fajához tér vissza. Mesterséges sötétségben kormányoztatunk, amely
nagyon ügyesen úgy formáltatott, hogy sem a kormányzottak nem tudják mit
kezdjenek, sem a kormányzók pontosan azt, amit tesznek. Tapogatódzva
kormányzunk és kormányoztatunk…

Mindez szónoklás!

Ám lássunk egy egészen új példát. Champagne határigazítása ügyében a
kormány határozatot hozott – jót vagy rosszat – az nem kérdés. Ezen
határozat Champagneben felkelést idézvén elő, elhatározza a szenátus
interpelláció folytán, hogy határigazítást kellett volna megejteni és
ezzel a ténnyel elítéli a kabinetet. A kabinet csak egy dolgot tehetett:
hogy visszalépjen. Egyáltalában nem lép vissza, hanem visszahelyezi a
kérdést az államtanács (Conseil d’État) kezeibe, egy fehér lapon levő
törvényjavaslat által (par un project de loi en blanc), vagyis
törvényhozatallal ruházza fel az államtanácsot. A képviselőkamara a maga
rendjén erős tiltakozással a szenátusra nézve, tárgyalja az ügyet és
bizalmat szavaz a kormánynak. Milyen bizalmat? Nem a kormánynak kellett
bizalmat szavazni ezen ügyben, minthogy azt kibocsátotta kezeiből, hanem
az államtanácsnak és a kamara napirendjének ennek kellett volna lennie.
Miután a kamara meghallgatta a kormányt, amelynek nincs véleménye, nem
lévén magának a kormánynak sem, mivel rábízta ezt az államtanácsra,
melyet arra kért, hogy legyen véleménye: napirendre tér.» Annyi
bizonyos, hogy ezen ügyben, e pillanatban, midőn e sorokat írom, nem
kormányoz minket a kormány, amelynek nincs véleménye, nem kormányoz a
kamara, amelynek nincs véleménye, nem a szenátus, amelynek megvan a maga
véleménye, de amit nem vesznek számba; kormányoztatunk az államtanács
által, amelynek nincs a kormányzásra megbízatása s amely nem egyéb, mint
tanácsadó gyűlés és ez főképpen alkotmányellenes helyzet.

De mi van ezen alkotmányellenes helyzet mélyén? A felelősségtől való
irtózás, amely felelősséget – a szenátus kivételével – mindenki elvet
magától. A kormány kiengedte a kezéből és nincs többé akarata és nem is
akarja, hogy legyen többé; a kamara bizalmát fejezvén ki a kormány
akarata és véleménye hiányában, vélemény és akarat nélkül lármázva
igazolja magát és mindenki – kivéve a szenátust – kitér a felelősség
elől, átengedvén azt egy törvényhozó és adminisztráló tanácsnak, amely
nem bír felelősséggel.

Mindezen uraknak úgy látszik az az ideáljuk, hogy az határozzon, akitől
senki sem kérhet számot. A felelősség előli kitérés szenvedélye ebben
kulminál. Nemde idegenszerű, midőn egy más felelőtlen kormány, minthogy
nem egyéb, mint a parlament végrehajtó ágense, kitér a felelősség
árnyéka elől, lerázván magáról és átadván a határozás gondját egy olyan
gyűlésnek, amely nem része a kormánynak és midőn egy már tagjai számánál
fogva felelőtlen kamara eltávolítja magától a felelősség árnyékát s
átengedi azt egy olyan kormánynak, amely azt egy harmadiknak engedi át,
rábízván azt egy oly kormányra, amely azt egy harmadik csoportra bízza?

Annyira megosztani a felelősséget, hogy ne maradjon belőle semmi
megfogható: ez a rendszer, amint látjuk.

Ha a kormány felelőtlen, nem kevésbé azok a kormány ágensei is, sőt
talán még inkább. Tudjuk jól miben áll Nagybritanniában és az Amerikai
Egyesült-Államokban az egyéni szabadság, milyen a biztosítéka és hogy mi
tartja fenn. Ami fenntartja, az, hogy te egyes ember beperelheted a
hivatalnokot, még hivatalos munkakörében is, ha megbánt. Az angol-szász
törvényhozó megértette, hogy jogigényt támaszthat a hatalom ágense ellen
(joga van a bíróságot segítségül hívni) éppen úgy, mint egy vele egyenlő
ellen, sőt nagyon valószínű, hogy _inkább_ fog engem molesztálni és
elnyomni egy hivatala által hatalmas ember, mint egy velem egyenlő.
Tehát Angolországban és Amerikában pert lehet indítani egy hivatalnok
ellen, még hivatala gyakorlása közben is, ha azt gondolod, hogy
igazságtalanságot követett el ellened.

Franciaországban ez nem lehet abban az értelemben, mintha igazság
szerint lehetne, de ha valaki mégis teszi, a bepanaszolt hivatalnok
illetékességi kifogást (Déclinatoire d’incompétence) emel, ami az ügyet
az illetékességi törvényszékhez (Le tribunal des conflits) utalja, amely
többségében államhivatalnokokból lévén összealkotva, nem adhat az egyes
embernek igazat a hivatalnokkal szemben. Az, hogy az egyes embernek joga
legyen pert támasztani egy hivatalnok ellen hivatalos eljárására
vonatkozólag, Franciaországban tényleg nem létezik.

Akkor, amikor azt hiszik, hogy ez a jog oly jól fennállhatna, anélkül,
hogy a hivatalnok sokkal felelősebb volna, anélkül, hogy több felelősség
terhelné! Attól a pillanattól fogva, midőn a bíróság annyira függ a
kormánytól – tudjuk miért – hogy nem engedi meg azt magának, hogy az
egyes emberrel szemben ne adhasson igazat a kormánynak, sem azt, hogy
bármily módon ellenezze a kormány óhajtásait, szükséges volna-e hát,
hogy elvonják tőle az egyesek által megtámadott hivatalnokok feletti
jogszolgáltatást, mert nagyon valószínű, hogy sohasem gyakorolná azt,
sem az egyesek javára, sem a hivatalnokok hátrányára? Hát nem; nem
elegendő, hogy a bíróság a hatalom ágensének tekintse magát, hogy
ezáltal a hatalom többi ágenseinek felelőtlenségét vélje biztosítottnak;
ezenfelül még szükséges, hogy ezen felelőtlenség érintetlen legyen s
hogy ezen ágensek részére a kifogások és privilégiumok rendszere
létezzék. Az a hivatalnok csalhatatlansága biztosítékainak és
védelmeinek sokszorozása. Mily boldog a francia hivatalnok, mily
kényelmesen érezheti magát!

A valóságban egyáltalában nem oly boldog s nincs is mindenben annyira
kényére-kedvére hagyva, mint ezt az ember gondolhatná. Rettenetesen
korlátozott és rettenetesen felelős. De azok korlátozzák, akik által nem
volna szabad korlátozva lennie és azoknak felelős, akikkel szemben
épenséggel s egyáltalában nem kellene annak lennie. Először is számot
kell adnia kormányának, ami egészen törvényes és megtámadhatatlan;
azután számot kell adnia, ami sokkal kényesebb azon rejtett kormánynak,
amelyről beszéltünk. Kérülete parlamenti tagjai, szenátorai és
képviselőinek, szenátorai és képviselői ellenfeleinek érdekében kell
adminisztrálnia. A rejtett kormány nem kér és nem követel tőle
parancsolólag egyebet, mint ezt. Már erre hivatkoztam más helyen,
amelyre nem akarok itt kiterjeszkedni.

Ebből következik, hogy a polgártársai irányában felelőtlen hivatalnok –
nem esik választás alá – a jogszolgáltatás viszonyában is felelőtlen –
nem tartozik számot adni – felelős a quasi – felelőtleneknek, a
parlamenti tagoknak, akik maguk is olyan emberek, akik azon
szolgálatokra nézve, amelyeket tőlük követelhettek, _teljesen_
felelőtlenek.

Tényleg kinek fog beszámolni a parlamenti tag a törvényhozás
befejezésével? Pártjának. Mit fog tőle pártja kérdezni? Számon kérheti
tőle, miként szavazott, milyen törvényeket hozott. De soha sem kérheti
számon tőle, vajjon a département hivatalnokaira befolyást,
megfélemlítést vagy meg nem engedett nyomást gyakorolt-e. Ellenkezőleg,
ha ezirányban valamit szemére vet képviselőjének, ez csupán az lenne,
hogy nem fejtett ki elég erélyt arra, hogy a hivatalnokokat a párt
érdekében működtesse.

Tehát a hatalom azon hivatalnoka, aki felelőtlen a jogszolgáltatásnak,
felelős a quasi felelőtleneknek, akik arra nézve, amit velük
végeztetnek, mindenképen felelőtlenek.

Amiből következik, hogy a hivatalnokot nem azon felelősség terheli, ami
hasznos volna, de az ami romlásra vezet; nem felelős azon értelemben,
amelyet a közjó megkivánhat, de szigorúan felelős a társadalmi
igazságtalanság értelmében, amelytől függ.

Ilyen ez a kormány a gyakorlatban, amely elvileg és látszólag a jog-,
igazság- és méltányosságra van alapítva és azon mód miatt, amellyel az
igazságra, a jogszolgáltatásra és a közjóra nézve oly károsan van
megmásítva. Végeredményben egy nem személyes kormányt alapítottak meg,
ami felelőtlenné vált és a világon ennél veszélyesebbet nem ismerek.

A gyógyszerek kétfélék lehetnek, alkotmányosak és erkölcsiek.

Az alkotmányos gyógyszereknél természetesen azonnal a monarchiára
gondolnék. Eléggé természetes a monarchiára gondolni, minthogy a
demokrácia a despotia felé lévén útban, nem személyes, a monarchia pedig
lényegileg személyes lévén, képes megalapozni a szabadság biztosítékát.
Azt hiszem, ez tévedés. Mindig ezt mondják: csak egy király képes az
összes pártok fölött lenni és egyedül ő képes, aki az összes pártok
fölött van, gondot viselni a közjóra, sőt mindenki szabadságára is, mert
határozottan nem akarja, hogy egyik párt túlszárnyalja a többit, ennek
folytán, hogy elnyomja a többit és önmagát is, amiből következik, hogy a
fejedelem és a polgárok szabadsága közt szolidaritás van.

Ez nem rossz okoskodás és öröm kifejteni és összefoglalni azon emberek
véleményét, akik ily helyesen okoskodnak. De ha az eseményeket
vizsgáljuk és emlékezetünkbe idézzük történetünket, honnan van az, hogy
egy abszolutnak mondott király alatt épen annyi a hatalomért vetélkedő
párt, mint a köztársaságban? Ez a tény nem vitatható el. Minden király
alatt pártok, vagyis érdekkörök vannak, amelyeknek vezérei, alvezérei,
klientelája, díjazottjai vannak, s mivel mindenikük előnyt húz a többiek
hibáiból és vetélkedik a királyi kegyért, majd megnyervén azt, részint a
többiek hibái, részint saját áskálódásai folytán, ha a sor rákerül, épen
úgy követik egymást a hatalomban, miként most ami pártjaink vagy
párttöredékeink, amiből következik, hogy nincs több eredmény mai napság
az ügyek körül, mint a régi uralom idejében, nemkülönben, hogy nem volt
több eredmény a régi uralom idején az ügyek körül, mint mai napság van.

Szakadatlanúl azt hangoztatják Renannak _Réforme intellektuelle et
morale-ja (Értelmi és erkölcsi reformja)_ után, hogy egy nagy
államférfiúi tulajdonságokkal bíró ember mai napság sohasem lehet
miniszterré azon okból, minthogy sem képviselővé, sem szenátorrá nem
lehet s hogy sokkal könnyebb volt Turgot-nak{15} miniszterré lenni
1774-ben, minthogy azzá legyen mai napság; mert napjainkban az ő
szerénysége, szögletessége, szónoki képességének hiánya, megakadályozták
volna őt abban az első lépéstől kezdve, sőt már az első lépés előtt,
«míg ahhoz, hogy ezt 1774-ben elérje, elegendő volt, hogy megértse és
értékelje őt Viry abbé, De Maurepas-né{16} által nagyon meghallgatott
bölcsészpap». Mi sem helyesebb ennél, de elfelejtik hozzátenni, hogy bár
Turgot igen könnyen elérte a miniszterséget, még könnyebben eltávozott
onnan, és hogy csak két évig maradt a hatalmon anélkül, hogy valaha
fölemelkedjék újra, mivel ledöntötte az intrika.

Akik a királyság érdemeit magasztalják, mindig egy intelligens és igen
erélyes királyt tételeznek fel, aki megtudja választani minisztereit s
megtudja tartani azokat, felette áll mindig a pártoknak, amennyire csak
képes, vagyis abszolut módon. Ez nem egészen feltételezés, minthogy
megtörtént; ilyenek voltak XIII. Lajos, aki felett talán uralkodtak, de
aki annyi határozottságot tanusított arra nézve, hogy mindig azon ember
uralkodjék felette, akinek genialitása van, hogy őt királyaink közt a
legintelligensebbnek és a legenergikusabbnak gondolom; ilyen volt XIV.
Lajos legalább uralkodása azon első felében, amidőn Colbert-et és
Louvois-t összes ellenségeik ellen, sőt egymás ellen is megvédelmezte. A
nagyon intelligens, nagyon erélyes és az összes pártok felett álló
királyról való elmélet tehát nem puszta feltételezés, de mégis egy
kivételen alapúl, kivételre pedig nem szabad elméletet építeni.

Az az igazság, hogy semmi sem lévén ritkább, mint egy intelligens és
erős akaratú király, fennáll a pártok harca és a pártok utódlása a
hatalomban, következésképpen éppen annyi bizonytalanság van egy király
alatt, mint a köztársaságban.

Tegyük hozzá, amit már néhányszor mondtam, de hát az elméleti
politikusnak az a kötelessége, hogy ismételjen, hogy ami Franciaországot
illeti, nyolcvan év óta állván fel ott a köztársaság, – az a politikus
első erénye, hogy t. i. a jelentős tények és meggyökösödött hagyományok
tiszteletével fogadja el a köztársaságot és egyedül azzal kísérelje meg
elérni a legnagyobb előnyt. Azt mondom, hogy a köztársaság
Franciaországban 1830 óta áll fenn, mert akkor, amidőn egy nemzetnél
három monarchia versenyez a hatalomért, akkor a nemzet, a köztársaság,
mint a szükségképeni megoldás felé törekszik és már alapjában véve, sőt
tényleg ott is van, mivel egy olyan monarchia által kormányoztatik,
amely nincs általánosságban elismerve, – ami a monarchiának lényege is –
hanem egy olyan monarchia által, amelyet általánosságban támadnak,
amiből folyik, hogy egy párt által egy időre van kormányozva, ami pedig
a köztársaság lényege.

Tehát alaposan – mélységesen igaz, hogy Francziaország nyolcvan esztendő
óta köztársaság, hogy ez egy jelentős tény s hogy abba, hogy azt el kell
viselni, hosszú idó óta megnyugodtak és hogy egészen hagyományszerű
1911-ben köztársaságinak lenni.

Az absolut monarchia (vagy a consultativ formájú parlamentáris
monarchia, amilyen a régi uralom monarchiája volt) mellőztetvén, a
szigorúan parlamentáris monarchiához, vagyis azon monarchiához kellene-e
menekülni, ahol a király uralkodik, de nem kormányoz és ahol egy
többséggel bíró párt kormányoz, hoz törvényt, adminisztrál és
biráskodik? Minthogy ezen monarchia és a köztársaság közt – bármily
erőfeszítést tegyek is – nem látok semmiféle különbséget sem, hacsak azt
nem, ami abban áll, hogy a monarchiában civillista van, – azon
óhajtásból, hogy egyáltalában ne vesztegessem el a saját időmet és az
olvasóét sem, nem szólok egy szót sem a parlamentáris monarchiáról.

Tanácsos tehát, hogy Franciaország maradjon meg a köztársaság mellett,
véleményem szerint megmérhetetlen végső szerencsétlensége az volna, ha
erőit, a vitatott, keresztezett, akadályozott és igen valószínűleg
kérészéletű monarchia helyreállítási kísérletével merítené ki, s amely,
ha nem volna ephemer-életű, a harcokat, felfordulásokat, belső
egyenetlenségeket és az erők elvesztegetését még inkább
meghosszabbítaná.

Legyünk tehát köztársaságiak; de aki azt mondja, hogy köztársasági, nem
azt mondja, hogy demokrata, s egyáltalán nem azt, hogy korlátozott és
felületes demokrata, hogy Renan kifejezéseivel éljünk. Egy életképes
köztársaság megalkotásáról van szó, vagyis olyan köztársaságról, amely
mint az összes fennállott köztársaságok, demokratikus alappal bírjon és
arisztokratikus elemet is foglaljon magában.

Arisztokratikus elem van a nemzetben, mindig van; csupán talán az
intézmények játéka, paradoxona vagy iróniája okozza, hogy mivel megvan a
nemzetben, igen gondosan el van távolítva mindenütt a kormányzó hatalom
köréből, és határozottan ez történik nálunk.

Az arisztokratikus elem a nemzetben mindaz, amely birt életképességgel,
a cohesió erejével és a felelősség érzetével, hogy csoportosúljon,
társúljon, összefogódzék, szervezkedjék, hogy élővé, vagyis kollektiv
személlyé váljék. Ilyen arisztokratikus elem: az ügyvédek osztálya;
arisztokratikus elem (vagy az lehetne más szervezettel és szellemmel) a
bíróság; aristokratikus elem az orvosok osztálya; arisztokratikus elem a
hadsereg, akarom mondani a katonatisztek testülete; arisztokratikus elem
a kereskedelmi kamarák; arisztokratikus elem a városok, legalább a
nagyvárosok, amelyek igazi kollectiv személyek, – lévén multjuk,
hagyományaik, önszeretetük és bírván felelősséggel a jelennel, – az
ősökkel és az utódokkal szemben; arisztokratikus elem (és ezt jól
tudják) a munkás-szindikátusok.

Csak példákat sorolok fel.

Mindaz, ami a nemzetben nem tisztán személyszerű, ez mind
arisztokratikus elem.

Ezen elemek azok, amelyek Franciaországban el vannak távolítva a
közhatalmaktól. Különös részlet: az 1875-iki alkotmányban, pártos
elfogúltságból, a szenátus választásánál, _a városok_ majdnem ki vannak
zárva, holott mint nagy erkölcsi személyeknek határozottan sokkal
jelentékenyebb képviselettel kellene bírniok, mint a falvaknak és az
1875-iki alkotmány szerzője e pontra nézve mélységesen demokratikus
művet alkotott.

Ezek azon arisztokrata elemek, amelyeknek szerintem választásos
képviselet által és kizárólag kell alkotniok a felsőházat. A felsőház
mindazok képviselete lenne, amelyek a nemzetben cohesióval
kollektiv-életképességgel és kollektiv-felelősségérzettel bírnak. Ez a
felsőház gyakorolná egyedűl a törvényhozás hivatását, minthogy –
véleményem szerint – egyedűl ő van erre minősítve.

Mellette az általános szavazatból eredő kamara, amely teljesen szükséges
azért, hogy a kormány megismerje a nép véleményének mibenlétét,
_vétó-joggal_ bírna a főrendiház által hozott törvényekre nézve, mert a
nép teljesen képtelen lévén tudni azt, hogy mit akar, de nagyon képes
lévén megismerni azt, amitől szenved és amit nem akar, ennek folytán
olyan emberek által kell képviseltetnie, akik nem hoznak törvényeket, de
akiknek joguk van visszautasítani azon törvényeket, amelyeket
egyáltalában nem akarnak.

Végül a köztársasági elnöknek, akit, mint az Egyesült-Államokban, a
nemzet választana mint konstituált nemzet és pedig nem közvetlen,
általános szavazattal, de két fokozatú általános szavazattal, például:
akár a conseils généraux, akár és inkább a conseils regionaux,
provinciaux által, ennek az elnöknek elég tekintélye lenne ahhoz, hogy
bírjon olyan véleménnyel, amellyel számot vetnek, nem lenne a parlament
egyszerű szolgája, nem lenne egyszerű számfeletti magisztrátus, egyszerű
tiszteletbeli magisztrátus állása elhagyása előtt, sőt akkor is, amidőn
azt elfoglalva tartja; nem lenne megválasztása pillanatától kezdve
egyszerű jövendőbeli volt elnök, aminő és semmi több a mai uralomban;
ámde üzenetei által, amelyeket merne megírni, a második tárgyalást
elrendelő joga által, amelyet merne gyakorolni, még a szenátusra
vonatkozó feloszlatási joga által is, amelyet merne felhasználni, bírna
azon túlsúllyal, amelynek az államfő általi gyakorlására szükség van
avégből, hogy a kormányzati felelősség valahol koncentráltassék.

Ellenvetés. De igaz-e, hogy a mai Franciaországban azon arisztokrata
elemek, melyeket ön megjelölt, valóban arisztokrata elemek? Milyen
kohesiót és a kohesió által milyen életképességet tüntet fel a francia
bíróság és milyen kollektiv személyiséget alkot? Milyen kollektiv
személyiséget lát ön a hadseregben, milyet az egyetemben, a kereskedelmi
kamarákban, a városokban? Nem látja egyáltalában, hogy sehol sincs
kohezió, kollektiv életképesség és a felelősség közérzete, kivéve talán
a legrégibb és a legújabb testületi szervezeteket, t. i. a papság és
munkás-szindikátusok szervezeteit?

Az ellenvetés igen jogos. Nagyon világos, hogy ha a demokrácia olyan
szervezetlen intézményeiben, ez azért van, mert szervezetlen a tényekben
és igen különös volna, ha szervezett volna intézményeiben, anélkül, hogy
a konkrét valóságban az volna. Habár _a priori_ és habár metafizikailag
szokták némely népnél létrehozni az intézményeket, mégis a rendkívüli
tények azok, amelyek ráerőszakolják magukat az intézményekre és mintegy
erőnek erejével beférkőznek azokba és ha Franciaországban jelentős és
hatalmas arisztokráciák volnának, akár akarja a törvényhozás, akár nem,
mégis bevonulnának a törvényhozásba.

Igenis, mert Franciaországban a természetes és spontán arisztokráciák
mind elernyedtek, lehanyatlottak, úgy hogy nem számítottak rájuk az
alkotmányban; mert a bíróság alig egyéb, mint engedelmeskedő
hivatalnok-testület, mint a különben igen tiszteletreméltó pénzügyőrök
testülete, mivel nem látszik olyannak, hogy arisztokratikus testületnek
lehessen őt tekinteni; mert az egyetem, a hadsereg, a városok, a
kereskedelem sokkal inkább bírnak hivatalos, mint személyes létellel és
sokkal inkább államiak, mintsem testületek, annyira, hogy nem
szerepelhettek s elég természetes is, hogy nem tünhettek fel a
törvényhozó előtt nagy kollektiv személyekként; azért, mert
Franciaország népe egy kevéssé «porrá és hamuvá» és «homokhalmazzá» vált
az arisztokrata írók szokás által szentesített kifejezései szerint s
mert a francia alkotmány nem számol a kohéziókkal és a kolektivitásokkal
és mert Franciaország népe tisztán _demos_ és uralma tisztán
demokratikus.

– Következésképpen ön okoskodik _a priori_ és tisztán metafizikailag,
aki egy nép számára, amelyben nincsenek arisztokrata erők, arisztokrata
szervezetet követel.

– Mégis bocsánat! Nem arisztokrata erőkről, de arisztokrata elemekről
beszéltem, amit mondtam, az mindig létezik. Ezen testek hatalmas
kollektiv élet nélkül ugyan, de mégis léteznek és mint testek léteznek.
Amidőn pedig ezen testek léteznek és feltéve, hogy léteznek, ezen
kollektiv életképesség érzületet ad, ezen kollektiv felelősségérzetet
_megadják nekik_ vagy növelik bennük és a meglevő gyöngeséget erőssé
teszik, nagy jelentőséget és előkelő helyet adván nekik az államban.

Tökéletesen az oknak, amely hatás és a hatásnak, amely ok, a törvénye
nyer itt alkalmazást. Azért, mert az arisztokrata elemek a nemzetben
gyengék és mert az egyén és a testület irígységgel mondja: «minden az
államé és hogy az állam tegyen mindent» és mert ily módon nincs nagy
különbség a testületek és az egyének közt: ezért és éppen ezért mereven
demokrata az uralom, éppen úgy az lenne, ha az arisztokrata elemekkel –
amelyekről beismerem, hogy oly gyöngék – számot vetne; azért, mert
bármilyennek tekintjük is őket, mivel mégis jelentékenyebb társadalmi
erők, mint «a por és hamu», a kormányzat legjelentékenyebb részét bíznák
rájuk; azután kifejlesztenék bennük a kollektiv életképesség érzetét és
a kollektiv felelősséget és öntudatot ébresztenének bennük vagy pedig,
ha öntudatuk gyönge volna, azt erőssé tennék s így azokból kétségtelenül
igen nagy és igen jelentős erkölcsi személyeket formálnának.

Mindaz, amit elmondtam, véleményem szerint tökéletesen szükséges egy
köztársaság megalkotásához s ahhoz, hogy egy köztársaság fennálljon; és
mindaz, amit az antique, modern és jelenkori történetből ismerek, azt
hiszem bizonyítja ezt vagy legalább is kevésbbé bizonyítja az
ellenkezőt, ami sokat jelent, de mégis elismerem, hogy azok, akik azt
mondják, bár nincs igazuk, de még sincsenek teljesen a rossz úton, hogy
az alkotmány keveset jelent és hogy még az a legjobb, amellyel bírunk,
ha azzal értelmesen és kizárólag a közérdekkel foglalkozva tudunk élni.
Így fogva fel, elég jó hasznot húzhatunk mostani alkotmányunkból azon
feltétel mellett, hogy annak szellemében cselekszünk és nem tartjuk
érvényben a «reális» alkotmányt a «legális» miatt.

Van szenátusunk, amely nem egészen az, aminek lennie kellene, vagyis nem
arisztokratikus azon értelemben, amit e szónak adtam; amelyet – adva
lévén választó-kollégiumainak szervezete – nem kevésbbé a préfet-ek
választanak és amely mindig a kormány képviselője lesz, bármilyen legyen
is az, inkább mint a nemzeté; amely talán sokkal inkább «demokrata»
lesz, mint a képviselőkamara, ha megújítására a lajstromos szavazást
aránylagos képviselettel hozzák be; végre is a szenátus igen rossz
törvényhozási tényező; mégis a falusi eszméket közvetíti és képviseli; a
parasztok kamarája; soha sem lesz szocialista, alkotmányosan a korosabb
emberekből van megalkotva, ami a viszonylagos kötelesség biztosítéka;
részlegesen újhodik meg, ami a rendnek és a munkában való kontinuitásnak
a biztosítéka; tagjainak száma nem nagy, jóllehet még elég nagy és én
ötszáz szenátornál és képviselőnél nem kívánnék többet; konstituciójának
egy látszólag jelentéktelen része által, minthogy a szenátorok
megbízatása kilenc évig tart, részben a politika veteránjaiból van
összeállítva, mivel az öreg képviselők belefáradnak a minden négyévi
választási küzdelmekbe és inkább hosszú tartamú törvényhozói megbízatást
ambicionálnak. Végre is a szenátus nem sajnálatraméltó politikai eszköz.

Bizonyára túlsúlyra jutna, ha azt egész egyszerűen magának
tulajdonítaná; ha a költségvetést nem tizenöt napig vizsgálná azon ürügy
mellett, hogy még tizenegy-tizenketted rész provizóriuma van, ha nem
félne felhívni az elnököt, hogy a kamara által helytelenül megszavazott
törvény újratárgyalását követelje, ha nem félne felhívni az elnököt a
képviselőkamara feloszlatására, midőn a választásokra való hivatkozás
szükségessége világosan indokolt; egyszóval, ha nem irtóznék elmenni az
összeütközések bizonyos fajáig, mintha éppen nem azért volna a
parlamentáris kormányzat számára minden országban két kamara, hogy
összeütközések legyenek, vagyis hogy az egyik kamara által megszavazott
törvényt ellenőrizze a másik, amelyből egyhangúság ered, ha a törvények
jók, de konfliktus, midőn rosszak.

De – és ez igen különös – a demokrata babona oly erős, hogy mivel a
szenátust, mint a nagy forradalom gyűléseit kétfokú általános
szavazattal választják, ahelyett, hogy miként a kamarát, közvetlen
általános szavazattal választanák, azt hiszi magáról, úgy érzi, hogy
kevésbbé törvényes és mindig attól fél, hogy szemére hányják eredetét és
hogy megszégyenítik s úgy látszik, állandóan már jóelőre pirul.

Az elnöknek végül elég kiterjedt hatalma van; maga az a tény, hogy ezzel
bír, kijelöli számára alkotmányosan, hogy be kell avatkoznia a politikai
életbe és nem nyugodnia bele mindenbe és nem arra szorítkozni, hogy
annak homlokzatát képezze és vidéken, s a gyarmatokban nagy pompával
szerte járjon, mint a köztársaság utazója. Ő a nemzeti politika
alkotmányos irányítója; ez a szerepe, amelyet diszkrécióval, tapintattal
kell játszania, de játszania kell azt. Anélkül, hogy véleményét
erőszakolná, kivéve – és akkor is alkotmányos formák szerint – az
egészen s különösen kivételes esetekben úgy kell tennie, hogy _mindig
ismeretes legyen véleménye_.

Az elnöki vélemény a legtöbbször nem lesz egyéb, mint nézet, de egy
jelentős, fontos, magasról jövő nézet, amelynek nagy súlya lesz nem a
tárgyalásra, de először minden szenátor-képviselő véleményére, azután és
végeredményben magára a tárgyalásra és magára a határozathozatalra.

Minden fontos kérdésnél szükséges, hogy az elnök véleményét mindenki
ismerje. Arról biztosítanak, hogy a francia köztársaságnak egy volt
elnöke azon időről beszélvén, midőn hivatalban volt, ezt mondá:
«Alkotmányosan hallgattam». Nemde, nagyon itt van az a babona, amely a
politikai világban a «reális» alkotmányra nézve uralkodik? Hogyan! Az az
alkotmány, amely az elnököt a miniszterek kinevezése gondjával ruházza
fel s a minisztertanács tárgyalásain való elnökléssel és azzal, hogy a
kamarákat egy újból való tárgyalásra utasíthatja stb., stb., ez az
alkotmány hallgatást rendel az elnöknek! Az az alkotmány, hogy az elnök
hallgasson! És miként teljesen lehetetlen gondolkozni beszéd nélkül és
hasonlóképpen lehetetlen felöltenie a hallgatás szokását, anélkül, hogy
el ne veszítené a gondolkozás szokását, azt akarja az alkotmány, hogy az
elnök ne gondolkozzék? Ime, ez felette különös.

Megengedem, hogy ha a volt elnök ezt akarta mondani: «Az alkotmány jogot
adott nekem arra, hogy ne beszéljek», ez elvitázhatatlan jogában volt;
de minden arra utal, hogy ezt akarta mondani: «Az alkotmány a hallgatás
kötelességét szabta rám» és ez a különös. Azt mondták, hogy a népek
hallgatása a királyok leckéje, de nem értjük, miként lehet a királyok
hallgatása a népek leckéje, a királyok pedig tartoznak a népnek megadni
azon leckéket, amelyek szándékában vannak. Hát azon elnöknek, akiről
beszélünk, a bizalmasai bizonyára tudták, hogy ez az elnök egyáltalában
nem volt egy véleményben miniszterelnökével; fontos lett volna a
parlamenti tagok és mindenki kitanítására (instruálására) nézve, hogy
afölött megfelelő és hasznos reflexiókat tegyenek, hogy ezen meg nem
világosított eltérés ismertté legyen.

Az elnök tehát az alkotmány által szereplésre van felhíva és azt
lelkiismeretesen tartozik betölteni.

Igaz, hogy a szenátorok és képviselők, mivel féltékenyek hatalmukra,
arra törekesznek, hogy olyan embert válasszanak meg köztársasági
elnöknek, aki mindig tiszteletreméltó, de koránál vagy jelleménél fogva
elsekélyesedett, semmivel nem törődő; ezt tették gyakran és fogadni
lehet, hogy ezután is mindig ezt fogják tenni. Az a vágy, hogy
felelősség nélkül legyenek hatalmasak, azt szüli, hogy ne tegyenek ezen
első állásba csak egy olyat, aki ne legyen még inkább felelős és ne is
akarjon egyáltalában felelős lenni.

Végül a bíróság – még úgy is megalkotva, amint van – ha tisztességesen
és türelmetlenség nélkül keresné fel, de felkeresné ahelyett, hogy előle
elfutna, a felelősséget, képes volna egy nagyon fontos, nagyon hasznos
és olyan szerepet betölteni, amilyenre kötelezve van.

Kétségtelenül meg kell itt mondani, hogy már szervezete arra hívja fel a
bíróságot, hogy elvonuljon és ne legyen egyéb, mint a kormány engedelmes
ágense. Franciaországban az a bíróság nagy hibája, hogy életpálya,
melybe mintegy lajstromba bejut az ember fiatalon, vékony díjazással és
lassan előrehalad, – mint mindenütt – ha arra szorítkozik, hogy
hivatását jól teljesítse, de rohamosan – mint mindenütt – ha
szolgálatokat teljesít a kormánynak. Tehát ebben keresi az előmenetelt;
az előmenetel gondja uralja és gyakran azt teszi, ami szükséges ahhoz,
hogy elnyerje azt.

A bíróság Angliában _nem életpálya;_ egy életpálya megkoronázása az. Az
öreg ügyvédek közül nevezik ki a bírákat, akik egészen befejezték
pályájukat és akik kitünők az ügyvédség körében, akik megszokták a
függetlenséget és amit egyáltalában nem veszítenek el és akik előtt
nincs indoka annak, hogy az előmenetelre vágyódjanak, minthogy nem
emelkednek, vagy pedig nagyon kevéssé. Egyszóval a bírói foglalkozás
nyugalomba vonulás, nagyon fényes és emellett bőségesen ellátva, de
mégis nyugalomba vonulás; az angol bírónak a világon minden indoka
megvan arra, hogy tökéletesen független legyen.

Látnivaló, hogy a jó eredmények nem függnek mindig össze, abszolute nem
függnek össze az intézményekkel, de sokkal inkább a gyakorlattal.
Angliában semmi indok sincs arra, hogy a bíróságból életpályát ne
alkossanak, ami előidézné mindazon helytelenségeket, amivel – mint
látjuk – a dolog itt jár; csakhogy ezt nem teszik, a megszokásból, az
erkölcsökből, talán azon homályos érzetből, hogy nem felel meg a bíróság
méltóságának, hogy életpálya legyen, tehát anélkül, hogy ezen ügyre
nézve a legkisebb törvényük volna, kitünő bíróságuk van.

Mégis azt mondom, hogy a bíróságnak törvényes, bár rossz alkatával, vagy
még azon szokással is, – ami hasonlóképpen rossz – hogy a bíróságból,
mint bármely másikból, életpályát alkossanak, a bíróság kitünő lesz, ha
az akarna lenni. Elegendő volna, hogy kollektive, de egészen vagy
majdnem egészen bírja a felelősség érzetét, amely óriási, nem kevesebb,
mint annak a tudata, hogy a bíróság egy szabad ország talpköve; hogy a
polgár nem lehet szabad, vagyis hasznos, csak ha érzi, hogy igazát
elismerik és megvédi azt egy teljesen független és részrehajlatlan
hatalom, a központi hatalom ellen. Az a bíróság, amelyet ezen eszme hat
át, biztosítaná magának a függetlenségét azzal, hogy elfoglalja,
érvényesíti és gyakorolja azt. Bármily kapzsi legyen is a kormány
hatalmában és mindenhatóságában, nem lesz képes «kiselejtezni» a
bíróságot minden hat hónapban és kénytelen eltűrni egy független,
részrehajlatlan és hozzáférhetetlen bíróságot.

A jó intézmények kitünő dolgok, de jókká tesszük a gyakorlatban még a
rosszakat is aszerint, amint élünk velük. Különösen nem jelent az
semmit, hogy a függetlenség törvény által legyen biztosítva, ha
természeteteknél fogva függetlenek és olyan testület vagytok, amely
olyan egyénekből van összealkotva, akik természetüknél fogva függetlenek
és nem engedik magukat vezetni.

Olyan alkotmányunk van tehát, amelyet bizonyára javítani kellene, de
amely bár olyan, amilyen nem lenne rosszabb egy másiknál, vagy nem
éreznénk annak tökéletlenségeit, ha jellemünk jobb, szilárdabb,
fenköltebb, önállóbb lenne. És ez az utolsó általános megfigyeléshez
vezet, amit előadunk az olvasónak.




V.  MINDNYÁJUNKNAK.

A francia jellem nem áll a francia szellem magaslatán és ebből ered
minden rossz. A francia szellem egészen elsőrendű. Mint eszmék
teremtőjének, mint az ismeretek megszerzőjének, mint a szépség
megteremtőjének a világon egy szellemnek sincs több értéke, mint a
francia szellemnek, vagy talán annyi se. A francia jellem beteg.
«Franciaországban annyi a szív embere és annyi a szellem embere, mint
egyetlen országban sem, de mindezt nem tartják becsben» – mondja Renan.
Mindezt miért nem értékesítik? Mi hiányzik ahhoz, hogy mindez nincs
értékesítve? A jellem, az akarat.

Könnyűvérűek vagyunk, kitartás, határozottság, szívósság nélkül valók
vagyunk. Készek a könnyelműségre. Gyermekek vagyunk vagy öregek – a
többségről beszélek – sohasem vagyunk a férfikorban. Anélkül, hogy
tunyák volnánk, ami különben egyet jelent, szeretjük rábízni magunkat
azokra, akik nekünk munkát adnak, ez természetünk paradoxona; szeretjük
átengedni magunkat az államnak, elfogadván még az általa reánkrótt nehéz
feladatokat is. Ezen paradox hajlandóságnak az alapja az egyéni akarat
hiánya, maga az egyéni akarat ezen hiánya pedig a felelősségtől való
irtózásból származik.

Ez nem annyi, hogy nem akarunk cselekedni, mint inkább az, hogy nem
helyezünk súlyt arra, amit nekünk a cselekmény eredményeként betudnak.
Semmit sem szeretünk inkább mondani, mint azt: «Mosom a kezeimet, ez nem
az én hibám, mit tegyek? Semmit sem tehetek, minthogy semmi sem vagyok?»

Ekként voltunk formálva két századon át a tündöklő despotizmus által,
amelyre egyébiránt nem lehetünk némely okból büszkék. Megszoktuk, hogy
magunkat semminek se tekintsük és hogy minden mindenütt anélkül
történjék, hogy senki sem járul hozzá. Ez természetes, minthogy hajdan
minden a királyság által történt, az egyesektől eredő bármily
kezdeményezés nélkül. Most azt képzeljük, hogy minden a kollektivitás
által történik, anélkül hogy a kollektivitást alkotó egyének
bármelyikének a cselekvés keresztülvitelére akarata volna. Az összesség
helyettesítette az egyet és ebben (ez irányban) semmi sem változott.

Egész pontosan véve, mégis megváltozott és a demokrácia nem képes
önmaga, magában és azon egyszerű tény által, hogy létezik,
helyettesíteni a központi hatalmat és a központi értelmiséget. Kell hogy
a saját kebeléből emeljen ki egyéneket, vagy hogy onnan emelkedjenek ki
azok, akik tudnak akarni. Olyan egyének, akik tudnak akarni, akik
elvállalják és szeretik a felelősséget s akik egy közös gondolatban s
egy akaratban egyesülnek és akik elvállalják és szeretik a közös
felelősséget, ezek az arisztokraták.

Ebből következik, hogy a demokrácia csak azon feltétel mellett élhet, ha
kebeléből arisztokratákat emel ki, vagy ha tűri, hogy arisztokráciák
emelkedjenek ki belőle.

Ez különösnek látszik, de semmi sem bizonyosabb. A demokráciák
életképességének mértéke az arisztokráciákat szülő azon erő, amit
magában hord.

És még ez sem elég, miként bátor voltam már egy alkalommal mondani, hogy
a demokráciák tűrjék el, hogy belőlük arisztokratikus kollektivitások
származzanak; szükséges, hogy maguk a demokráciák arisztokratikusok
legyenek olyan értelemben, hogy meg legyen bennük erre az akarat és ezen
akaratra irányuló hajlam. Szükséges, hogy az egyének, akik alkotják,
bírjanak egyéni kitartással és szívóssággal, mert egyedül ezen feltétel
mellett értik meg arisztokráciájuk jótulajdonságait és fogják elviselni,
feltartani szeretni és fognak felette figyelemmel őrködni.

A nemzet olyan hadsereg, amely szereti vezérkarát, mert ismeri
vezérkarának jótulajdonságait és erényeit és csupán akkor érti meg
azokat, ha benne is megvannak azok, bár kifejletlen, de igen reális és
erős állapotban. A nemzet az akaratok foglalata, kollekciója akaratok
szervezete. Az akaratok kollekciója önmaga a nemzet; az akaratok
szervezése az arisztokrácia, amelyet magának adott, amelyet jóváhagy és
üdvözöl, mint erős akaratokat. A nép akaratának abban kell állania, hogy
főnökei bírjanak akarattal.

Gyakran ismétlem egy vígjátékból a kanditátus ezen szavait: «polgárok,
mindazt, amit kívántok, én nálatok még jobban kívánom.» A polgárok
feleletének ennek kellett volna lenni: «Van akaratom és ez az, hogy
legyen akaratod és tudd is, hogy mit akarsz.»

A felelősségre irányuló hajlam saját magad tisztelete és a kollektivitás
tisztelete, amelynek tagja vagy. Szükséges, hogy az egyén tisztelni
tudja önmagát és hogy a kollektivitás tisztelje kollektív öntudatát és
azon kötelességét, amelyet rád szab és hogy a nemzet tisztelje nemzeti
öntudatát és a nemzeti kötelességet, amely abban áll, hogy befelé és
kifelé szabadon éljen. Az a titkos vágy, midőn mindenki egy másikra
számít, másokra, vagy mindenkire, lemondás és megfutamodás. Nagyon sok
nálunk az, aki lemond közönbösségből és aki megfutamodik lustaságból.

Küzdeni kell ezen nemzeti fogyatkozás ellen, melyet erkölcseink szelid
mivolta szült és amelyet a despotia hosszú ideje tartott fel szinte
gondosan. Soha se mondjátok: «ez nem az én hibám»; az összesség, sőt a
szelidebbek hibája ez. Sohase mondjátok: «Nem tehetek semmit.» Valamit
mindig tehetünk, ha mást nem is, legalább példát adhatunk személyes
energiánkkal és azzal, hogy felkeressük azokat a körülöttünk levő,
esetleg még homályba burkolt energiákat, amelyekkel társulhatunk s
magvát képezhetjük a társadalmi erőnek.

Nem mondom, hogy a földi királyság az energikusoké és azoké, akik nem
félnek a szemrehányásoktól. Nem az uralkodásról, az életről van szó.
Csak az akarat által élünk. Goethe ezt mondá: «Csak akkor halunk meg,
midőn lemondunk az életről; addig élünk, ameddig akarunk.» Ez talán nem
egészen áll az egyesekre, de áll a népekre. Nietzsche sokat beszélt az
akaraterőről. Sok mondanivaló volna erre nézve, de van egy olyan
akaraterő, amelyet nem lehet eléggé ajánlani és kívánni mindazoknak,
akiket szeretünk, első sorban saját magunknak s ez az önmagunk feletti
hatalom akarata.




FORDÍTÓ JEGYZETEI.

1. Szerző ezen mondását: «blanc bonnét» et bonnét blanc», amely
közmondás ezt jelenti: egyik olyan, mint a másik, egyre megy; a magyar
nép által használt «szűrdolmány» és «dolmányszűr» közmondás által vélem
megközelítőleg visszaadni.

2. A L’Action Francaise royalista és antiszemita lap, amely a forradalom
érdekében agitál.

3. Damilaville, Voltaire barátja.

4. La Tournelle (chambre de la Tournelle; chambre du Parlament de Paris)
Franciaországban a királyság első idejében a Parlament kezdetben
törvényszéket, később országgyűlést jelentett. A parlamenti bíróság a
király nevében ítélt. 12 ilyen parlament volt. A párisi parlamenti
bíróság mint legfőbb bíróság működött s minthogy a királyi rendeleteket
is regisztrálta politikailag is jelentős szerepe volt.

5. Két Lauzun ismeretes, ú. m. Antoine Nampau de Caumant de Lauzun
francia tábornok volt, különben Montpensier asszony szeretője és finom
világfi és Armand de Biron, duc de Lauzun, szinte francia tábornok.
Különben Lauzun finom világfit jelent.

6. Achem vagy Achen: királyság Sumatra szigetén.

7. La marquise de Pretintaille: Béranger egyik alakja; különben a
Franciaországba 1814 után visszatért nemesség prætensióit jelenti.

8. Royer-Collard Péter francia bölcsész és szónok, szül. 1845-ben.

9. Lemaitre Gyula Francia kritikus, szül. 1853-ban.

10. Fronde az a párt, amely a királyi udvarnak, különösen ausztriai
Annának és Mazarin-nak ellensége (1650 körül).

11. Le Tartufe Moliére vígjátéka és az abban szereplő főszemély neve,
aki alatt de Roquette Gábor autuni püspököt értette.

12. Államosító (étatiste), aki az államnak tulajdonít valamit, pl. az
oktatásügyet.

13. Nacionalista (nationaliste), aki a saját nemzetét részesíti
előnyben.

14. A nacionalitás elve (principe des nationalites) azt jelenti, hogy
ugyanazon nemzet különálló alkatrészei egy politikai egészet képezzenek.

15. Turgot Anne-Robert-Jaques francia államférfi, XVI. Lajos király
minisztere.

16. De Maurepas Jean-Phélippeaux XVI. Lajos francia király mindenható
minisztere (1781.).




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Elkésve jegyzem meg, hogy Montesquieu ezt jól megfontolta;
az angol zsüriről beszélve, ezt mondja: «A nép testéből vett személyek
által gyakorolt bírói hatalom» és jegyzetben hozzáveti: «miként
Athénben.»]

[Footnote 2: Ami Martint illeti – akire nézve biztos bírói tévedés forog
fenn – az ő történetéből nincs semmi, amit a zsüri ellen vagy mellett
lehetne felhozni; egy utazót orgyilkos módon megöltek, a lépések nyomai
– a melyekbe Martin cipői beleillettek – a bűntett helyéről Martin
házához vezettek; az orgyilkos egy szemtanú szerint, ruhái után ítélve,
Martinhoz hasonlított, a bűntény egy tanúja Martinnal szembesítve azt
mondja: «nem ösmerem fel őt» és Martin felkiált: «hála Isten! ime egy
ember, aki _engem nem ismert fel_». Ezen kétértelmű szavakban a bíró
beismerést lát; elítéli Martint. A bűntető par amenti bíróság{4}
megerősíti. Martint kerékbe törik. Az igazi orgyilkos, akit más dolog
miatt tartóztattak le, a Martin terhére rótt gyilkosság szerzőjéül magát
jelenti ki. Itt nincs több mondani való. Voltaire biztos benne, hogy a
zsüri nem ítélte volna el Martint: semmit nem tud róla, magam sem tudok
többet.]




TARTALOM.

  Jogi eszmék és szokások  5
  Foglalkozások  79
  A családban  106
  A politikai erkölcsök körében  119
  Mindnyájunknak  153